2013. október 31., csütörtök

2013.10.31.

Az elmúlt napok a szorgoskodásról és a régóta halogatott dolgok elvégzéséről szóltak. Rengeteg mennyiségű falevelet gereblyéztünk össze, amit a 3 eper-, 1 dió-, és megannyi akácfa hullajtott el az ősz folyamán. Abszolút ellene vagyunk az avarégetésnek, viszont a kullancsoknak sem akarunk telelőhelyet biztosítani, úgyhogy egész egyszerűen csak széthordtuk a tanya legtávolabbi pontjába, ahol már egyáltalán nem járkálunk. Ott szépen lebomlik majd magától.

Kaptak a malacok ólat végre, hogy a rossz időben legyen hova visszahúzódniuk. Nyáron ezzel nem volt gond, mert a bokrok aljára kényelmesen befészkelték magukat a meleg ellen, de most már egyre sürgetőbbé vált a dolog, úgyhogy egyik délután Krisz lerakott négy akácoszlopot, három oldalt feldeszkázta, majd a tetejére palát csavarozott. Nagyon pöpec lett, csak még a disznók nem avatták fel, de gondolom, hogy ha elkezdenek cidrizni, akkor majd jól fog esni nekik a beszalmázott kuckó.

Én pedig végre túlestem az ablakpucoláson is. Nagyon utálatos házimunkának tartom, de egyszerűen most már muszáj volt nekilátni, úgyhogy kívül-belül minden ablakot lesuvickoltam. A legszívósabb meló persze a bejárati ajtóval volt, a 9 üvegbetétjével, de most már legalább normálisan ki lehet látni . :D És ha már a nemszeretem dolgok napját tartottuk, elkezdtem a festésből hátrahagyott festékfoltokat eltávolítani az ajtófélfákról, s miközben súroltam, áztattam, megint súroltam, mantráztam magamban, hogy ha legközelebb festésre kerül a sor, minimum takarószalaggal letakarom az éleket, de ha ennek ellenére is festékes lesz valami a falon kívül, akkor azt még frissiben letörlöm és így nem leszek a magam ellensége.

Jutott még a mai napra slag ragasztás, életveszélyesen szétégett, a föld alól előásott kábel megszüntetése, függönymosás, portörlés, ablakpárkány igazítás. És még legalább kétszer ennyi dolgot tudnék felsorolni, amit meg kéne csinálni, de inkább nem agyalunk rajta, hanem amikor épp időnk-kedvünk engedi, akkor nekiállunk.

A beszámoló végére pedig egy kis őszi hangulatot hozok vaddohányokkal, amik ugyan iszonyatosan idegesítő és agresszív, kiirthatatlan gazok (oké-oké, a selyemfűméz ebből készül), mégis ilyenkor gyönyörűek. :)




2013. október 28., hétfő

Csipkebogyó tea

Van az udvarunkon egy elég nagy bokrunk, amin nyáron gyönyörű vadrózsák nyíltak, most pedig rengeteg piros csipkebogyó vár arra, hogy valamilyen formában feldolgozzam. Hallottam, hogy szörpöt és lekvárt nem túl szerencsés otthon készíteni belőle, mert tele van a belseje apró szálkás szőrszálhoz hasonlító magokkal, amik aztán a fogyasztáskor elképesztően tudják irritálni az ember nyelőcsövét, ráadásul nagyon macerás a magozás, passzírozás, stb. Plusz, hogyha felfőzném, oda lenne a rengeteg mennyiségben benne található C-vitamin is. Ezért aztán maradtam az egyszerű és nagyszerű szárításnál, hogy alkalomadtán teát ihassunk belőle.
Nem mondhatnám, hogy könnyen adja magát ez a természetes immunerősítő, mert már a bokorról való szedés közben is megszámlálhatatlan apró tüske fúródott a kezembe, és amelyik bogyó szétpréselődött a kezemben, még az sem kegyelmezett, és a benne található kis szálkák is beleálltak. Kesztyűt nem akarta húzni, mert akkor még annyira sem érzem a bogyó tapintását, és akkor tuti, hogy fülig csipkebogyós lettem volna.
Szedés után körömvágó ollóval lecsipkedtem mindkét végét, majd egy lapos aljú szűrőbe raktam, és a sparhelt melege mellett száradtak ráncosra. Megpróbálom csatos üvegben eltárolni, remélem, nem penészedik meg, bár szerintem jó sokáig száradtak, elvileg nem lehet gond.

2013. október 25., péntek

Riport velem

Pár napja megkerestek az Életszépítők.hu oldal szerkesztőségéből, hogy szeretnének az ékszereim apropóján egy riportot készíteni velem. Ez lett belőle. :)

Kutyák a lovak mellett

Az egyik hazai western oldaltól megkerestek, hogy írjak pár gondolatot a fenti témába, Lunán keresztül bemutatva a border colliekat.

A border collie

Sokan tudják, hogy ez a fajta a legokosabb, legjobban tanítható a kutyák között. Ehhez kétség sem fér, ha az ember találkozik egy példánnyal, aki igazán összhangban van a gazdájával.

Ez a közepes termetű pásztorkutya Anglia és Skócia határvidékéről származik, és a nyáj őrzésére, terelésére tenyésztették ki. Könnyen és szívesen tanul, gyors és atletikus, és bár a gazdája utasításait azonnal teljesíti, mégis képes az önálló munkavégzésre is.

Jómagam 4 éve vagyok boldog tulajdonosa egy szuka bordernek, és bátran kijelenthetem, hogy mióta Ő is a család tagja, azóta teljesen átformálódott az életünk. Az áldozathozatal kellemetlen érzése nélkül alakítjuk úgy bármilyen programunkat, utazásunkat, sőt, költözésünket is, hogy maximálisan figyelembe vesszük az ő szükségleteit, sok esetben pedig kifejezetten hozzá igazítjuk a mindennapi dolgainkat. Amit nagyon sokan nem tudnak, vagy nem hajlandóak tudomásul venni a borderekről, hogy elképesztően nagy a mozgás- ÉS a szellemi foglalkoztatás iránti igényük. Nem egy és nem két olyan esetet ismerek, amikor a tulajdonos úgy tartja magánál a kutyát, hogy „van nagy kertünk, elvan ott, nem kell vele foglalkozni”. Bármennyire is szereti az ilyen ember a kutyáját, mégis boldogtalanná teszi ezzel. A minimális mozgása egy ilyen fajtának a napi 3-4 óra lenne, amiben legalább 1 órányi agyi aktivitást igénylő foglalkozás is van.

Hogy miért ideális lovas mellé a border? Mert ha már stabilan tud a behívásnak engedni, akkor nyugodt szívvel kivihetjük magunkkal terepre, s mivel nem vadászkutya, nem kell attól tartani, hogy egy felbukkanó vad után iramodik. Bírja a tempót (persze nyáron rá is fokozottan figyelni kell, én például rendszeresen viszek magammal egy liter vizet, amit több részletben adok oda neki, és ha látom, hogy elfáradt a hőségben, hagyom egy kicsit árnyékban pihenni), nagyon könnyen megtanítható neki, hogy ne a lovak lába alatt futkározzon. Ugyanakkor egy pályán való edzést is türelemmel végig ül a pálya szélén, vagy a lovardában elfoglalja magát: nézelődik, játszik a többi kutyával vagy a többi lovas vendégtől begyűjti a neki járó simogatásokat. Sok versenyző a versenyre is magával viszi ezt a nagyszerű társat, így azzal sem kell bajlódni, hogy a verseny ideje alatt hol legyen elhelyezve felügyelet alatt.

Ha már biztosan és jó ideje tudjuk, hogy a border collie mellett döntöttünk, akkor nagyon alaposan járjuk körbe a tenyészeteket. Hazánkban sajnos egyre több a fajtát szaporító, őket messzire kerüljük el, mert bár nagyon kecsegtető áron árulják a kölyköket, a szukák a legtöbb esetben minden tüzeléskor fedeztetve vannak, a kölykök pedig több genetikai betegségtől is szenvedhetnek. Legnagyobb ellenségük a diszplázia, mely lételemüket, a mozgást teszi fájdalmassá.

Továbbá nem árt eldönteni, milyen irányt szeretnénk venni: ha terelésre is szeretnénk vinni, akkor kifejezetten munka vonalú tenyésztésből válasszunk, mert a hobbi célra lehozott almok közül nem biztos, hogy olyan kutyát tudunk kiválasztani, ami alkalmas lenne rá, viszont kiválóak a többi kutyás sportra (pl. frizbi, agility, dogdancing, flyball) és a lovas ember mindennapi életébe is remekül beleillik.

Számomra a legjobb választás volt, hogy a mostani kutyám mellett döntöttem, el sem tudnék képzelni ideálisabb négylábú társat, ugyanakkor azt mondom, hogy nem való mindenkinek ez a fajta! Ha nem tudod minden nap kellően lemozgatni (fagyban, hóban és esőben is), eleget törődni vele, új dolgokat tanítani neki, a barátodként bánni vele, akkor kérlek, ne engedj a divatnak, és ne a border collie-t válaszd kutyádul, ugyanis teljesen igaz az a mondás, hogy ez a fajta nem kutya, hanem border collie.

2013. október 24., csütörtök

Ivartalanítás

2013. október 21. és november 3. között Kecskeméten valamennyi állatorvosi rendelőben ivartalanítási akciót tartanak. Kapva kaptunk is az alkalmon, és kedden elvittem a két macskaságot, Hubát és Szamócát a Pet City-be. 5 évvel ezelőtt Pixit is itt ivartalanítottuk, úgyhogy nyugodt szívvel bíztam a dokira a két rosszcsontot is. Az odafele út nem volt teljesen zökkenőmentes, mert macskaszállító doboz híján egy nagyobb kartondoboz jutott nekik, amit feltett szándékuk volt belülről atomokra cincálni, hogy valahol kibújhassanak.
A rendelőbe beérve először Szamika kapta meg az altató injekciót, nagyjából 2 percen belül már "belső utazáson" vett részt, el is vitte hamar az asszisztens a műtőbe. Addig Hubát kivettem a dobozból, ölbe vettem, aki erre úgy lenyugodott, hogy az új hely, az új szagok és új zajok ellenére a legnagyobb boldogsággal dögönyözött é dorombolt. Meg is jegyezte az asszisztens, amikor jött hozzá is, hogy beadja a szurit, hogy itt bizony még nem igen hallottak macska dorombolást. :)

A két cicc összesen talán 15 perc alatt kész is volt, vihettem haza az alvó rongybabákat. Az első napot és éjszakát velünk töltötték bent, a házban felügyelet alatt. Huba 2-3 óra alatt magához tért, de Szami csak hajnalban ébredt fel, akkor viszont már úgy viselkedett, mint aki nem egy hasi műtéten esett át, ugyanis a legnagyobb természetességgel és a legkisebb fájdalmat sem mutatva ugrándozott bútorról bútorra.

Viszont mivel nap közben nagy buzgóságában leszedte a kötést magáról, és az egyik külső varratot kitépte, így ráraktam a dokitól kapott parabola gallért, de azzal közlekedve enyhén szólva is önveszélyes volt, ezért előkotortam egy fél pár régi térdzoknimat, levágtam a lábfej részt, 4 lyukat vágtam a négy lábikónak, és megpróbáltuk beleszuszakolni őmacskaságát a kényszerzokniba. Azt hiszem, a képek önmagukért beszélnek. :D


2013. október 19., szombat

Nemezelő tanfolyamon jártam

Pár hete elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy szeretnék belekóstolni a nemezelés technikájába. Nem titkolt szándékom egyszer elkészíteni a saját nemezelt nyeregalátétemet, úgyhogy többek között ezért is kezdtem el kutatni a neten nemezelő tanfolyam után. Rá is találtam Eszterre, és szerencsére nála éppen akkor szerveződött egy tanfolyam, aminek a témája a mandala nemezelése volt. Gyorsan jelentkeztem is rá, nehogy lemaradjak róla, így hát ma reggel felkocsikáztam Pestre, hogy délután 2-ig amit lehet, azt ellessek erről a csodaszép, hagyományos kézimunkáról. Nagyon jól éreztem magam, Eszter nagyon segítőkész oktatóként mindent elmagyarázott még nekem is, aki egyedüli kezdőként voltam jelen a csoportban, a többiek már mind gyakorlottabbak voltak nálam.
Pillanatképek a munkafolyamatokról
Délutánra egy hatalmas kerek faliképpel lettem gazdagabb, amit még csak azért nem mutatok meg, mert még szeretnék rá némi díszítő hímzés is tenni, úgyhogy a végeredményről majd később hozok fotót, de már ki is néztük neki a helyet, hogy hova fog felkerülni.

A foglalkozás után pedig anyuékkal töltöttem a nap további részét, egy iszonyatosan finom ebéd után öcsémnek elmentünk megvenni a születésnapi ajándékát is, végül sötétben értem haza kis tanyánkra, ahol Krisz már minden két- és négylábút már megetetett, úgyhogy nekem semmi dolgom nem volt. :)

2013. október 16., szerda

Erdélyi kiruccanás és Pityu

Hetekkel ezelőtt kitaláltuk, hogy kiutazunk Kőrösfeketetóra (román nevén Negrenibe), a minden évben megrendezésre kerülő Feketetavi vásárra. Szerelmesei vagyunk Erdélynek, én először 2010-ben voltam kint, Krisztiánnak pedig volt szerencséje 2011-ben egy 1 hónapos túra keretében lóháton bejárni a legszebb részeket. Most csak egy fél napos kirándulásra volt lehetőségünk, de tavasszal szeretnénk pár napot kint tölteni.
Őszbe burkolózott a táj a Királyhágón
Évek óta szeretnék egy igazi, viseletes női csizmát magamnak, és azzal a szándékkal mentem ki a vásárra, hogy márpedig csizma nélkül haza nem jövök. Sajnos azonban minden volt, csak olyan csizma nem, amilyet szerettem volna. Ami pedig gyönyörű és remek állapotban volt, az nem jött fel a lábamra. Szerencsém volt, amikor már feladtam a dolgot, és elindultunk vissza a parkolóba, megpillantottam egy piros szegélyes, kemény szárú csizmát. Félve felpróbáltam, mert felkészültem rá, hogy vagy túl kicsi, vagy túl nagy lesz. És akkor egyszeriben felkerült a lábamra a pont hozzám passzoló lábbeli! Kis alkudozás után már meg is vettük.


Ezen kívül már csak egy kötött kardigánt kerítettem magamnak, és bár szerettünk volna pár terítőt vagy faliképet is hazahozni, annyira tucatáru volt mind, hogy elment tőle a kedvünk. Összességében akinek van idegrendszere és türelme végig guberálni 2 nap alatt a vásárt, az biztos, hogy kincseket talál. És nem mondom, nekem is szerencsém volt a csizmaügyben, de azt hittem, inkább az lesz a jellemző, hogy sok dologról le kell magunkat beszélni, hogy ne hozzunk haza egy kisebb üzletnyi holmit. Viszont, ahogy édesanyám is mondta, egy álommal kevesebb, most már nem fog minden évben eszembe jutni, hogy bárcsak kimennénk a vásárba. :)

Hazafelé még meglátogattuk barátainkat a Szász Tanyán, Berettyóújfaluban. Ahogy Huba és Szamek is anno úgy került hozzánk, hogy még csak meg sem fordult a fejünkben, hogy macskákat hozzunk haza, úgy most azzal nem számoltunk, hogy egy hatalmas, tekintélyes kakassal fogunk útnak indulni. Ugyanis az ottani állományban nagyon sok kakas gyűlt fel, és ahogy szóba került, hogy Krisz meg régóta szeretne egy olyan igazi, naaaagy, díszes tollú kakast a tanyára, vendéglátóink örömmel mondták, hogy válasszunk a sok közül egyet és vigyük Isten hírével. Így is lett, s amint meglett a kiválasztott férfiú, zsákba raktuk, és megindultunk hazafelé. Krisztián közben a Pityu nevet adta neki, mert ahogy mesélte, gyerekkorában a nagyszüleinek is volt egy Pityu nevű kakasa. Még aznap este beraktuk a már elült helyi népséggel, de az igazi mivoltát csak másnap reggel mutatta meg igazán.
A legnagyobb meglepetésünkre János, az eddig legvisszahúzódóbb kakasunk olyan vehemenciával támadt rá a nálánál legalább 4x nagyobb óriásra, mint egy elszánt ninja. Videóra vettük, de félő, hogy még ránk nyomnák a kakasviadaloztató címkét, úgyhogy ezt nem rakom fel. :) Minden esetre Jánosunk most megmutatta, hogy egy igazi harcos lakozik benne, úgy kellett már lehűteni az agyát, és arrébb tessékelni seprűvel, hogy most már hagyja abba a pattogást, mert árt a szépségének. Gyanítom, hogy ezzel a lépéssel alaposan belegázoltam az önérzetébe, mert este nem volt hajlandó a tyúkólba betessékelni magát,és csak hosszas kergetőzések után tudtam bezavarni, de láthatóan másnap reggelre kialudta a sértést, mert a szokásos menetrendjét tartva szépen körbekapirgálta a tanyát a legnagyobb nyugalomban, oldalán a kis fekete párjával. Pityu pedig egy nagy, jóindulatú behemótnak tűnik első látásra, igazából a tyúkok is simán arrébb tessékelik még, ha az útjukban van, nem csap patáliát, csak megvédi magát, ha belekötnek.
Itt látszik a leginkább, hogy még a tyúkok is eltörpülnek mellette.
Jenci is természetesen zokon vette az új jövevényt,
úgyhogy állandóan keresi a tanya legmagasabb, általa is
elérhető helyeit, hogy onnan kukorékoljon a világba.

2013. október 15., kedd

Első igazi kenyerem

2001 óta október 16-án tartják a kenyér világnapját. Ennek apropóján (bár 1 nappal előbb) én is nekipróbálkoztam az első, kézzel dagasztott, sütőben sütött kenyeremnek. Anyutól kaptam egy kenyérsütőgépet, és imádok is vele kenyeret készíteni, mert főleg akkor nagy segítség, ha nap közben jövök rá, hogy elfogyott, viszont bármennyire sok dolgom is van, a gép 3-4 óra alatt teljesen önállóan megcsinál mindent, és csak a végeredményt kell kiemelnem a sütőformából.
Viszont mindenképpen szerettem volna már kipróbálni az igazi, hagyományos kenyérsütést is. Annyi recept zúdult rám ennek hatására, hogy inkább kiválasztottam kettőt, és annak ötvözéséből készítettem el a magamét.

Hozzávalók (legközelebb megduplázom a mennyiséget, mert viszonylag kis cipó lett)
0.5 kg liszt (25 deka sima BL55-ös és 25 deka BL 80-as)
1 ek só
1 csomag élesztő
1,5 dl tej
1 ek cukor
2-3 dl langyos víz

A tejet megmelegítettem, hogy az élesztő és a cukor összedolgozhassanak. Amíg az élesztő felfutott, addig kimértem a lisztet, beleszórtam a sót. Majd hozzáöntöttem a még mindig langyos élesztős-cukros tejet, és elkezdtem összegyúrni, miközben folyamatosan adagoltam hozzá a langyos vizet, de csak annyit, amennyit felvett. Nekem 2,5 dl elég volt hozzá. Addig dagasztottam, amíg el nem vált a kezemtől és a táltól, és már nem volt ragacsos. A tálban hagytam, konyharuhával letakartam, és mivel amúgy is fűtöttünk a sparheltben, leraktam a kellemesen meleg étkezőben, hogy 2 óra alatt a két-háromszorosára keljen.
Amikor letelt az idő, még egyszer átgyúrtam, hajtogattam jobbra-balra, alulról-felülre, és vissza. Ekkor még egyszer letakartam, és kb. fél órát hagytam még pihenni. Közben begyújtottam a gáz sütőt, a legmagasabb fokozatra állítva, és középre rácson beleraktam egy jénait, hogy jól átforrósodjon.
A fél óra után szépen kivettem a tésztát a tálból, a jénai alját kicsit beliszteztem, beleborítottam a kenyeret, a tetejét késsel beirdaltam, illetve a kezemmel vizet spricceltem rá, hogy jó ropogós legyen a héja.
Kicsit visszább vettem a hőmérsékletet, olyan 180 fokra kb, és úgy számoltam, hogy kb 40 percig sütni fogom. 30 perc után kimentem, és letakartam a tetejét alufóliával, mert az gyorsabban pirult, mint a többi része. 10 perc múlva kivettem, a jénaiból kiborítottam, és rácson hagytam kihűlni.

2013. október 13., vasárnap

Tavasz-nyár-ősz

Elkészítettem a négy évszakos fotósorozat harmadik részét is. Ebben a bejegyzésemben mutattam, hogy mennyire más a tanya tavasszal és nyáron, de most hozzácsatoltam az őszi arcát is. A fotók szinte napra pontosan 3 havonta készülnek, és ezért nem akartam várni addig, amíg a fák levelei is teljesen elkezdenek sárgulni, barnulni.

A középső udvar, lényegi változás nem történt.

A hátsó karámban jól kitaposták a lovak a legelni valót,
ezt, hogyha lesz lehetőségünk, bevetjük legelőkeverékkel.

A veteményesnek leáldozott, és a helyét a szénabálák
foglalták el. Jövőre a kert is máshol lesz.

Az udvar is szépen tartja magát, a fű sincs már kiégve,
és újra próbál kinőni ott, ahol a vízvezetéknek árkot ástunk.
A tűzrakóhelyről is fedél alá került a kerti bútor, és most az előtérben tesz jó szolgálatot nekünk. Nagyon sötét volt az eredeti étkezőnk, és nyáron a hűvössége is nagyon jól esett, de most, hogy az ottani sparheltben fűtünk, nem olyan élvezetes ott enni, így hát most itt szoktunk reggelizni és vacsorázni. :) Világos is, és rálátunk az udvarra. Jókat szoktunk nevetni, ahogy a macskák észrevesznek minket az ablak túloldalán és mindent elkövetnek, hogy valahogy be tudjanak hozzánk jönni.

A fűszernövények is már bekerültek, hogy az éjszakai fagy ne tegyek őket tönkre, valamint a nyáron eltett lekvárok, szószok, csalamádék is szépen katonásan várják, hogy egymás után felbontogassuk őket. Egy baracklekvár és egy csalamádé már el is fogyott, mindkettő nagyon finom volt, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. :D

2013. október 11., péntek

A farm, ahol (jól) élünk - 4. rész

Hosszas értekezésbe fogunk, hogy a gyógyítás gyakran fájdalommal jár, meg hogy vannak jó és rossz gyógyítók. Egyszer csak érzem, hogy apró karmok kapaszkodnak nadrágszáramba. Meglepődve nézek le. Két végtelenül aranyos kiscica mászik fel lábamon, nagy elszántsággal.
- Macskák is vannak itt? De jó! – lelkendezem. A két szőrmók rám mered:
- Miajó? Miajó?
- Az a jó, hogy itt vagytok - örvendezem. – Imádom a cicákat!
Kézbe veszem őket, hosszan simogatom finom bundájukat, máris elégedetten dorombolnak.
- Ők Huba és Szamek! – közvetít Luna. – Ifjoncok, nem régóta mászkálnak szabadon.
- Mondjátok csak, nem lesz abból baj, hogy ennyi kutya között vagytok?
- Baj? Miféle baj?
- Hát hogy üldözés, meg kergetés, meg erőszak, meg… meg… - próbálom körülírni a körülírhatatlant.
A két macsek egymásra nevet.
- Á dehogy, jól kijövünk velük, nem bántjuk őket, csak néha játszásiból rájuk ijesztünk. Nem vagyunk mi olyanok!
- Nos… én fordítva gondoltam.
- Fordítva?  - néz össze Huba és Szamek. – Úgy érted, hogy ők üldöznének minket? Hát ez nagyon jó vicc! Tréfás ember vagy, te újságíró!
- Szóval nem féltek tőlük?
Viháncolva leugranak, körbeszaladgálnak az udvaron.
- Halljátok, mit mondott ez az ember? Hogy nem félünk-e a kutyától?!
Általános nevetés tör ki, a jókedv futótűzként terjed, még a baromfiudvar lakóira is ráragad, bár ők nem is hallották az előzményeket.
A három kamaszkutya már hanyatt fekve, egymás hegyén-hátán tekereg, aztán a két cica is közébük robban. Bella is megfeledkezve duzzogásáról, önfeledten szórakozik.
A nagy ugatás, nyávogás, kotkodácsolás mellett mintha röfögésszerű szólamok is kiszűrődnének a hangzavarból.
Luna nagy nehezen erőt vesz magán, s miközben szája még mosolyra görbül, megpróbál komolynak látszani.
- Ne vedd sertésnek, hogy kinevetünk. Egyszerűen csak jókedvünk van, bocsi.
- Ugyan, hagyd, semmi probléma. Hanem mondd csak, jól hallom, hogy valakik itten röfögnek?
- Persze, épp most akartalak összeismertetni velük. Gyere, itt is vannak mindjárt.
A tágas, elkerített helyen két mangalica disznót látok, lelkesen dugják orrukat a kerítéshez.  Luna nem bír ellenállni a kísértésnek, oda-odakap, s veszettül csahol. Aztán pár perc múlva megunja.
- Csak játszunk – szalad vissza hozzám.  – Ők Hurka és Kolbász.
- Hűha - mondom – Ez malacszempontból eléggé morbid, nem?
- Arra célzol, hogy…? Á, nem érdekes. Nem tudják, mi az. Meg aztán, nem eszik itt olyan forrón a… sonkát.
- Oké. Beszélnék velük is.
- Hát… Mindegy, próbáld meg…
- Üdvözlöm önöket! – lépek oda a kerítéshez. – Én egy újság…
- Adj enni, adj enniiii!
- Bocsánat, én csak…
- Adj enni, adj enniii!
- Én nem, én…
- Adj enni, adj enniii!
Sürgősen visszavonulót fújok.
- Te, ezek mást nem tudnak mondani?
A border collie nevet.
- Nem mindegy, mit kérdezel. Figyelj csak!
Visszamegy a kerítéshez, nyugodtan leül, és várja, hogy elüljön a hangzavar.
Lassan alábbhagy a visítozás, a két malac fejét fogatva néz.
- Kvízkérdés következik - így Luna. A disznók szeme felcsillan.
- Melyik moslékos vályúba fér több moslék? Aminek a hossza egy disznóláb, vagy aminek a hossza egy rőf?
- Rőf! Rőf!  - vágják rá egyszerre.
- Biztos? Nem a disznólábnyi?
- Rőf, rőf! – mondják lelkesen.
- Jól van, mást úgy sem tudsz most belőlük húzni – szól a kutya. – Menjünk!
Még visszanézünk a két mangalicára, akik felvillanyozva túrják bele orrukat a vályúba, csámcsogva, dünnyögve zabálják ki a reggeli maradékot.
- Disznók …  - húzza el száját a collie, némi undorral. – Hogy tudnak így enni…?
Ballagunk a ház felé, én elgondolkodva, a kutya szóval tart.
- Szóval kopogj be nyugodtan, mondd, hogy én küldtelek! Barátságos ember, nincs mitől tartanod! Én általában be szoktam menni, de most mindenki annyira föl van bolydulva, muszáj kicsit ráncba szedni a társaságot. Vigyázz, egy gereblye!
- Hol?

Minden éjfekete és sötét, a zajok, neszek mintegy szűrőn keresztül jutnak el tudatomig. Aztán egyszerre csak megindul a véráram, hallásom kiélesedik, szemem kinyitom, de csak foltokat látok. Újra becsukom, így a fény nem zavar.
- Légzésleállás volt, de már stabil.
- Szaturáció normális.
- Infúzió megy!
- Háromra emeld! Egy, kettő, há-rom!
Érzem, hogy a magasba lendülök. Hordágyon fekhetek, lépkednek velem. Betolnak egy járműbe, ajtók csapódnak, motor bődül. Ringatózom. Valaki megfogja a kezemet.
- Uram, uram, hall engem?
Újra felemelem szemhéjamat, mázsás súly húzná vissza.
- Érti, amit mondok?
Bólintanék, de a nyakmerevítő ebben megakadályoz, ezért csak pislantással jelzek.
- Tudja, mi történt?
Megráznám a fejem, de nem tudom.
- Pislogjon egyet, ha igen, és kettőt, ha nem.
Ez most sok így egyszerre. Végig kell gondolnom, mi mit jelent. Lassan pislantok kettőt.
- Jól van, semmi gond! Volt egy csúnya autóbalesete, megsérült. De ne aggódjon, minden rendben lesz, meg fog gyógyulni!
Pislogok egyet, hátha ezzel örömet okozok neki.
- Ez az! Most kórházba szállítjuk, ahol szépen összerakják. Jobb lesz, mint új korában!

Fokozatosan visszajönnek az emlékek. A gereblye… nem, a fékcsikorgás. A csattanás.
- A kocsim...
- Tessék? Ne erőlködjön, most mondja, figyelek!
- A Toyotám…
- Az Toyota volt? Édes uram, hát nem néztem ki belőle. Mondjuk, mást sem. Igen ramaty lett az autója. A rendőrök szerint ment vagy 180-nal. Hát tudja, ezen az úton… Óriási szerencséje volt.
Elhallgat. Nem is bánom. Gondolataim csaponganak, aztán megnyugszanak. Csak fekszem fadarabként, hallgatom a motorzajt, meg az adó-vevő recsegését, a diszpécser hangját. Egy könnycsepp csordul ki összeszorított szempillám közül, és gördül le arcomon. Furcsa, nem is forró az a csepp, hanem hideg.
Nem a kocsimat sajnálom.

2013. október 10., csütörtök

A farm, ahol (jól) élünk - 3. rész

Csóválom a fejem, ennek utána kell járnom. Közben a kerítéshez érünk, ahol Luna már régóta figyelemmel kísérte a baromfiudvar mai eseményeit, farkát időnként várakozóan megcsóválja. A kis kakas bemutat minket egymásnak:
- Luna, ő egy újságíró. Újságíró uram, ő pedig Luna, a bordó tollú.
Luna fülig érő szájjal vigyorog:
- Ne hallgass rá, én border collie vagyok, továbbá királylány. Mindent hallottam, ha akarod, körbevezetlek a belső udvaron. Ott jobbra, találsz egy kertkaput.
- Bocsánat, nem veszélyes a sok véreb odabent? Ugye, ön sem fog megharapni?
- Szerintem tegeződjünk! Nyugodtan jöhetsz, nem fognak bántani.
Szóval az itt élő állatok kézről kézre… akarom mondani, szárnyról mancsra adnak. Kinyitom a kaput, beóvatoskodom. A többi eb nyomban körbevesz, érdeklődve szaglászik. Egyre közelebb nyomulnak. Eltűnök a szőrös testek gyűrűjében. Pár perc múlva valamelyest alább hagy érdeklődésük, újra kapok levegőt, és már talpra is tudok állni. Csupa nyál Armani öltönyömet teljesen fölöslegesen próbálom szalonképes állapotba hozni. Mozdulataim óvatosak, lassan mozgok, nehogy felhergeljem őket. Luna odafurakszik.
- Lányok, lányok, hagyjátok már, nem látjátok, mennyire fél?
- Kitől? – pislog a legnagyobb szörnyeteg.
 - Hát tőlünk.
- Tőlünk? Hogyhogy? Nem eszünk embert…
Kicsit azért hátrahúzódnak, és teret adnak.
- Szóval én újságíró vagyok, egy kis baleset ért, segítségért jöttem. De ha már itt vagyok, meginterjúvolnám önöket, ha megengedik.
- Csak tegeződve! – nevet rám Luna.  - Ők hárman közép-ázsiai juhászkutyák:  Alba, Panni, és a legidősebb, Csutak. Félelmetesek tudnak lenni, csak ők még nem tudják. Természetesen én vagyok a főnökük.
- És a gazdi, vagy gazdik?
Rám néz csodálatos melegbarna szemével.
- Nekem nincs gazdám! – és picit kinyújtja a nyelvét, épp csak annyira, hogy ne dönthessem el, csúfolódik, vagy csak melege van.
- Hm, ma már hallottam ilyesmit Omártól. Akkor szolgálóid vannak?
- Neeem, nem szolgálók; családtagok! Ők az én családom. Alma és Krisz. Nagyon szeretem őket!
- De attól még gazdáid, nem? - ráncolom homlokom.
- Ugyan! Mondom, hogy a családom. Néha egy ágyban alszom velük, közös programokat csinálunk, sokat utazgatunk, rokonlátogatóba megyünk. Azt nagyon szeretem, mikor felutazunk a nagyvárosba. Ott sokáig éltünk, meg napközibe is jártam oda egy ideig. Szinte kinyalják a sejhajom is, már bocsánat! – és ismét vigyorog. –  És most itt is van egyikük, akivel olyan sokat szoktam labdázni, meg megtanítottam annak idején frizbizni
 - Oké, vele úgyis akarok beszélni. És ti? – fordulok a három közép-ázsiaihoz. – Nektek van gazdátok?
- Van! Van! Van! – ugatják lelkesen. És egymás szavába vágva sorolják:
- Kapuk finomakat enni! És simogatnak! És dögönyöznek! És beszélnek hozzánk, saját szájukkal! És elfekhetünk a jó meleg napon, és nem kell semmit sem csinálnunk!
- Várjatok csak – mormogja Luna kecses orra alatt. – Jön majd a tél, hideg lesz, fúj a szél, esik az eső meg a hó.
- Mi az a tél? – meresztik szemüket a kamaszok.
- Nagyon kicsik vagytok még – mondja Luna. – De majd megtapasztaljátok. Olyan, mint amikor kinyitják a hűtőszekrényt, és bedugod az orrod.
- Mi az a hűtőszekrény?
- Hosszú… - szól rezignáltan a border collie. – Na, ne zavarjatok minket, kölykök, menjetek szépen játszani!
- De én kérdezni akarok! – erőszakoskodik az egyik közép-ázsiai. Ránézek érdeklődve.
- Mondd, mit szeretnél tudni, kedves…?
- Panni! Panni vagyok, és azt szeretném kérdezni, hogy nincs egy tojásod?
- Hogy… mi?
- Hogy nincs egy tojásod? Mert nekem volt, de az az ember, aki csak most van itt – int fejével a ház felé – elvette tőlem! Pedig éppen forgattam a számban, és ő erőszakkal elvette, és nem adta vissza! Nincs egy tojásod?
- Nincs sajnos. De megbeszélem azzal az emberrel, hogy adjon egyet, jó? Biztosan van neki.
- Van, van! Hiszen elvette az enyémet!
- Lendüljünk túl már azon a tojáson – Luna türelmetlen. – Gyere, menjünk az emberhez! Úgy látom, közben bement a házba. És ismerkedj össze Tücsökkel és Bellával is. Tücsök már nem fiatal, ő az egyetlen fiúkutya, és rangban mindjárt utánam következik.
Valóban ott ül a fa alatt egy fekete, meghatározhatatlan fajtájú eb, de nem közelít, csak ugat.
- Idegenekkel bizalmatlan - csóválja fejét Luna. – Sokszor belerúgtak, ütötték, nem csoda, ha nem rohan ide…
Szemem megakad egy másik lényen is, a bokrok alatt fekszik, méretre, mint egy fél borjú.
- Hát ő? – kérdem kíváncsian.
- Hát ő Bella. Bernáthegyi, nagy mafla. Nincs tisztában az erejével. Hé, Bella! Gyere ide, egy újságíró van itt!
Bella feltápászkodik (valóban hatalmas termetű jószág), hozzám ballag, busa fejével üdvözlésképpen gyengéden megbök. Viszonylag hamar felállok ismét, és csodálkozva látom a bernáthegyi szemében a mérhetetlen világfájdalmat.
- Hát veled mi történt?
- Engem itten bántanak! – bődül el a hústömeg, szeméből könnyek csordulnak. – Meggyötörnek, erőszakkal letepernek, a fülemet kínozzák erősen! – és nagyot puffanva a földre veti magát.
A kis fekete korcs, aki időközben közelebb óvatoskodott, végtelen gyengédséggel megnyalja Bella fejét. Lehajolok, hogy megérintsem. Tücsök megmerevedik, aztán szép lassan átengedi magát a simogatásnak, közelebb húzódik, egy jólesőt sóhajt.
- Bella egy nagy szamár, nem bántja őt itt senki – magyaráz Luna. - A fülén volt egy csúnya seb, azt kellett lekezelni, hát erre mondja, hogy „meggyötörnek”...

2013. október 9., szerda

A farm, ahol (jól) élünk - 2. rész

A baromfiudvar egyszerre felbolydul, a zaj már lassan az elviselhetetlenségig fokozódik, mikor egy kis kakas peckesen előáll, és harsány kukorékolással rendet teremt.
- Jól van, Jenci – sóhajt a ló. – Vedd szárnyadba az irányítást, én visszamegyek Dabrámhoz. Minden lót, újságíró uram! Ha itt végzett, keresse bent a kertben Lunát, érti? Lunát! – azzal vígan elporoszkál.
- Nem bírja a zajt a vén csataló – kommentálja Jenci, a kakas. - Sebaj, én szállok rendelkezésére! Mit is mondott az úr, a tévétől jött?
- Nem kérem, az írott sajtónak dolgozom, és arra lennék kíváncsi, hogy élnek itt, mit csinálnak? Meséljenek kicsit az életükről!
- Halljátok, lányok! Most itt a lehetőség, hogy az a sok pletyka, amit minden nap hallok, eljuthasson más baromfiudvarba is.
- Kezdd te, Jenci, te vagy az úr a szemétdombon! – kotyog közbe az egyik tyúk.
- Ugyan már, szerénységem tiltja, hogy magamról zengjek ódákat. Nem mondom, volna miről, igaz lányok? Mert nézze, jó uram, itt van példának okáért Omár. Egy nője van csak neki, és arra sem képes, hogy... Szóval itt viszont van vagy 25 csaj, de azt hiszem, egyikőjüknek sincs oka panaszra, igaz, lányok?
- Igaz, Jenci, igaz! Úgy van! – zengik a szárnyasok. – Jenő egy igazi férfi!
- Majd erről is szót ejtünk – akasztom meg a hozsannázást. – Talán kezdjük az elején. Itt születtek, ezen a tanyán?
Tanácstalanul néznek össze.
- Jaj, elnézést, úgy értettem, hogy itt bújtak ki a tojásból?
- Ja hogy a tojásból! Nem kérem, egy istenverte helyen, gondolni se akarunk rá.
- Miért, rosszul bántak önökkel?
- Hogy rosszul-e? – kiáltanak fel egyszerre többen is. Egyikük csőrével megigazgatja tollait, halkan kárál egyet:
- Mi, kérem, politikai foglyok voltunk.
- Ezt hogy érti?
- Hát úgy, hogy börtönben láttuk meg a lámpavilágot. Rácsok mögött nőttünk fel, zsúfoltságban, összezárva. Tojásokat termeltünk, végkimerülésig. Aki nem teljesített, előzetes figyelmeztetés nélkül elragadták. Azt mesélték, megsemmisítő táborba kerültek. Kivégezték őket.
- Kivégezték őket! – zúgja a kórus.
- De önök most szabadok, ugye?
- Bizony, szabadok! Óriási szerencsénk volt. Kiszabadítottak minket. Életünkben először megtudtuk, mi az a szabadság!
- Tudják, hogy kik voltak a jótevőik?
- A kicsodáink?
- Hát hogy kik szabadították ki önöket? - magyarázom.
- Ja, értem már - veszi át a szót egy testesebb tyúk. – Látni nem láttuk őket, de azt rebesgetik, hogy a gorillák voltak.
- Gorillák? – értetlenkedek.
- Ja. Azok.
- Te Mari, nem gerillákat akartál mondani? – avatkozik közbe Jenő.
- Miért, nem azt mondtam? – pislog a megszólított.
- Mari, te olyan buta nő vagy! – szól a kakas őszinte elkeseredettséggel. – Inkább mégis én folytatom. Tehát konkrétumot nem tudunk, de valószínű, hogy jelenlegi gondozóinknak köze volt a történtekhez.
- Hogy definiálható jelen helyzetük, a múlt fényében?
Jenci megvakarja lábával fejét.
- Ezt nem értem pontosan, de a múlt fénye az a sápadt valami volt, amitől még maradék tollaink is kihullottak. Jelenleg meg.. Hát látja, süt a nap, éltető meleget ád, kapirgálhatunk naphosszat, amerre csak ellát a tyúkszem, és ha ez még nem volna elég, félpanziós ellátást is kapunk. Minden nap frissen felszolgált reggelivel várnak, s este, kapuzáráskor a finom vacsora is érkezik. A szállásunk pedig első osztályú.
- Értem. Tehát minden rendben van önöknél? Vagy azért akadnak problémák is? Mert az olvasók arra is kíváncsiak.
- Nekem semmi gondom – feleli a kakas. – Lányok, ti hogy érzitek? Mondjátok, ha van valami, ami nyomja a begyeteket!
A tyúkok egymás között súgnak-búgnak, majd maguk elé tolják egyiküket, aki zavarában egyik lábáról a másikra áll.
- Gizi, csak bátran – biztatja Jenő.
- Rendben - bólogat a Gizi nevezetű. – Hát volna egy közös gondunk, meg van egy személyes problémám is.
- Figyelmesen hallgatom – szólok.
- Tudja, azt azért felháborítónak tartjuk, minden egyéb jó dolog mellett, hogy rendszeresen elveszik a tojásainkat. Pedig mi dolgozunk meg érte. És nem értjük, hogy erre miért van szükség. Hogy miért nem hagyják felnevelni kicsinyeinket.
- Én tudom, én tudom – tolakszik az előtérbe Julis tyúk. – Láttam és épp mondani is akartam. Egészen biztos vagyok benne.
- Mondd már, mondd már – unszolják a többiek.
- Hát azért veszik el a tojásokat, hogy béranyáknak adják – vágja ki diadalmasan.
- Micsoda? Hogyan? Kiknek? Na de ilyet! – növekszik ismét a zsivaj.
- Elééég, elég már! – Jenő ismét a sarkantyújára áll. – Egyszerre csak egy beszéljen! Jól mondom, újságíró uram?
- Igen, köszönöm. Viszont azt szeretném megkérdezni, tudja-e, kik lennének azok a bizonyos béranyák, kedves Julis?
- Persze hogy tudom – vágja rá büszkén Julis. – Hát a kutyák! Van itt elég belőlük, és egyiknek sincs még gyereke!
Ismét megbolydul a baromfiudvar, egymást túlkiabálva igyekszenek szóhoz jutni. Megvárom, míg kissé alább hagy a ricsaj, aztán kérdezek:
- Julis kérem, lehet, hogy ismereteim kissé hiányosak, de úgy tudom, az ebek azon túl, hogy nem tudnak tojást tojni, szerintem kotlani sem tudnak. És hogy is költenék ki a tojásokat, hiszen azok összetörnének, ha ráülnének a kutyák.
- Hát épp ez az!  - kiáltja a tyúk. – Saját szememmel láttam az egyiket, hogy óvatosan szájába vett egy aznap tojt tojást, és ott tartogatta. Nyilvánvaló, hogy így hordozzák, amíg a szájmelegben kikelnek a kiscsibék! – fejezi be diadalmasan, és büszkén körülnéz.
- Úgy van, igaza lehet – kodácsolnak a többiek. - Hát persze hogy a szájukban! Milyen egyszerű! Akkor minden rendben! Végül kikelnek a kicsinyeink, és ez a fontos!
Boldogan tárgyalják a fejleményeket, én ismét várok, de Jenci tudja, hogy még valamire kíváncsi vagyok.
- Gizi, Gizi!  - kiáltozza, s lassan csend lesz. – Azt mondtad az előbb, hogy van egy személyes problémád is.
- Igen – mondja a tyúk, és a többiek feszülten figyelnek. Miután így ráirányult a figyelem, Gizi elpirul.
- Azt mondták... Azt mondták... - habozik. A csendet vágni lehet. - Azt mondták rám...
Mély levegőt vesz, aztán folytatja:
- Azt mondák rám, hogy tyúkmellű vagyok!
Döbbenten hallgatnak. A mindig hangos baromfiudvar most néma. Jenő sem szól, csak pislog nagyokat.
Nekem kell közbelépnem:
- Kedves Gizi, ön ugye tyúk?
- Igen. – válaszol fájdalmasan tompa hangon.
- És önnek van melle is, ugyebár?
- Természetesen.
- Nahát! Ha ön tyúk, és van melle, akkor az nem lehet más, csak tyúkmell, ugyebár?
Hosszan töpreng, ízlelgeti a hallottakat.
- Akkor, ha én tyúk vagyok - tépelődik – és mellem van, akkor... akkor én tyúkmellű vagyok, ugye?
- Pontosan - bólogatok. Ő rám néz, fejét jellegzetesen félrebillentve.
- Akkor ez nem is sértés, ugye?
- Nem bizony!
- De jó!
Ismét felszabadultan fecserésznek. Hiszen egymás után két problémájuk is megoldódni látszik. Én meg gondolatban megveregetem vállam, hiszen ezt nagyon ügyesen csináltam. Még Schneeberger Leopold is büszke lenne rám. Máris fogalmazom magamban... Bocsánat, mit kérdeztek? Hogy ki az a Schneeberger Leopold? Fogalmam sincs. De büszke lenne rám. Tovább érdeklődöm:
- És kedves baromfiak, a jövőre nézve mik a terveik, a vágyaik?
- Én azt kívánom – húzza ki magát Jenő – hogy költözzön ide még pár tyúk, a fiatalabb korosztályból, amolyan idei csirkék. Csönd, lányok! – reccsent rá az épp méltatlankodni kezdő tyúkokra. – Ennyi változatosság igazán jár nekem, nem igaz? Nem igaz?
- De igaz, Jenci – sóhajtanak a tollas jószágok. Csendben kapirgálnak. Aztán az egyik, a testesebb tyúk felkapja fejét:
- Én mondhatom?
- Persze, hallgatom! – nézek rá.
- Nohát, én szeretném kipróbálni, hogy milyen egy igazi szar nyalás!
- Pardon, ezt nem egészen...
Jenci máris ott terem.
 - Te Mari, nem szárnyalást akartál mondani?
- Miért, hát nem azt mondtam?
- Jaj, Mari, te tényleg nagyon hülye tyúk vagy!
A Jenő által ismételten megsértett madár megrázza tollait, és bevonul szállására.
A kakas gúnyosan elhúzza csőrét:
- Ez annyira hülye, hogy mindjárt azt is elfelejti, mit mondtam neki. Reménytelen. De hát nőből van, mit is várhatnék?
- Mondja, hogy bírja? – érzek együtt vele.
- Miért is?
- Hát, merthogy ilyen. Hogy bírja vele? Nem egy észlény...
- Hát nem - csóválja fejét a kis kakas. – De látta, milyen jó segge van? Minden gyémánt félkrajcárt megér!
- Értem. De erről talán majd máskor! Úgy látom, kiveséztünk mindet. Viszont Omár említette volt, hogy bizonyos Lunát kell majd keresnem a továbbiakban.
- Ó, igen! Ő egy kutya... illetve ő A Kutya. Bár olyan, mint a többi, én úgy gondolom, hogy fölfelé nyalnak, lefelé taposnak. A kerítés túloldalán látja azt az ugató ebet?  Nahát, ő Luna, egy bordó tollú kutya.
- Bocsánat, azt hiszem, rosszul értettem. Egy fekete-fehér jószágot látok, és szőre van, nem tolla.
Jenci rám néz, aztán a kutyára:
- Hm, nekem se tiszta. Én is látom, mégis mindenki azt mondja róla, hogy bordó tolla van…

2013. október 7., hétfő

A farm, ahol (jól) élünk - 1. rész

Édesapám tollat ragadott, és az ő zseniális stílusában írt egy anekdotát, miután 2 napig tanyaőrségben volt nálunk pár hete. :) Több bejegyzésben fogom közzétenni, hogy egyszerre ne legyen túl hosszú, fogadjátok szeretettel és jó olvasást kívánok hozzá!

A FARM, AHOL (JÓL) ÉLÜNK

Száguldó riporterünk jártában-keltében egy kis tanyára vetődött a minap, és meginterjúvolta az ott élő lakóközösség prominens képviselőit. A hitelesség kedvéért ez a riportot mindenféle utólagos szerkesztés nélkül, a maga bájos fésületlenségében adjuk közre.

Téved a szerkesztőm: nem minap, hanem tegnap voltam arra… merre is? Az 52-es úton robogtam gondolataimba merülve, a csak legprofibb rali pilóták összes tudásával felvértezve, magabiztosan uraltam Toyota RAV4-es SUV-omat, természetesen a legújabbat, a negyedik generációsat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a modellváltást követően, az elavult, ócska, 2012. novemberi kiadású tragacsommal szégyenkezzek, hát megvettem, na.
Jaj, szinte látom olvasóim némelyikének arcán, hogy fogalma sincs, mit jelent a RAV4. Oké, nekik, csak nekik ideírom, bár nem értem, az ilyen minek él…? Szóval figyeljenek, mert nem mondom még egyszer: Recreational Active Vehicle with 4 Wheel-Drive. Na, most már tudják…
Kényelem, biztonság, elegancia, teljesítmény mindenekelőtt.
Teljesítmény, mert gond nélkül utaztam vele még ezen az úton is 185-öt, s ezt a kétliteres, szívóbenzines hajtáslánc biztosította, a maga 150 lovával, meg a 195 newtonméter nyomatékkal.
Kényelem, mert a 16 szenzomotoros sportfotel ülés minden igényt kielégít, a relax-masszír funkció szinte álomba ringatja az embert.
Biztonság, mert az ütközéskor kirobbanó 12 légzsák teljes sértetlenséget biztosít, a kívülről a felismerhetetlenségig deformálódó karosszéria ellenére az utaskabin ép marad.
Elegancia, mert az erősen roncsolódott ajtó mégis halk kattanással nyílik, s a fedélzeti számítógép utolsó erejével még jó pihenést kíván – hát mely más gyártó terméke képes erre a figyelmességre?

Elegánsan szállok ki hát, s miközben lesöpröm magamról a (biztonsági) üveg szilánkjait, s fölkapaszkodom az árokpartra, tekintetemet a kis földút ragadja meg, mely valahonnan tart valahová, s én nem habozok elindulni egy új kaland felé.
A nap hétágra süt, a nyolcadik árnyékban van, én meg bandukolok orrom után, kezemben lazán lóbálva a megmaradt fél pár Alexander McQueen cipőmet. A mindennapi rendszeres testmozgásnak köszönhetően, meg se kottyan az a 80 méter, amit legyalogolok addig, amíg meglátom a tanyát. Meresztem a szemem az épületek felé, de egyszerre egy árnyék takarja el előlem a napot.
- Omár vagyok, miben segíthetek?
- Ló napot kívánok - válaszolok meglehetős zavarban, mert aki barátságosan üdvözöl, négylábú hátas jószág. Disztingvált, ősz halántékú úr lenne egy másik életében.
- Újságíró vagyok, riportra indultam, de támadt némi problémám a kocsival…
- Ó, a kocsik… bűzölgő, harsány jószágok… ne is mondja, jó uram, a sátán eszközei! Maguktól mennek, érti, maguktól! Nem mi húzzuk őket, de nem ám. Mindig érzek némi kényszert, hogy jól megrugdossam őket. Ha-ha-ha, nyi-ha-ha!
- Nos, az én problémám kissé más jellegű… Bemutatna a gazdájának?
- Gazdám? Nekem nincs gazdám – hökken meg egy pillanatra.
- Hát akkor ön kóbor ló?
Kedélyesen megrázza sörényét.
- Ugyan kérem, én itt lakom.
- Igen, igen, de… ki itt a főnök? A legbefolyásosabb személy? Egy ember, vagy ilyesmi!
- Ja, értem már! Hát én!
- Ön? Az hogy lehet? – értetlenkedem.
- Hát én vagyok a legbefolyásosabb személy, az itt élők doyenje. Ember? Azok is vannak, a szolgálóink.
- Aha – próbálom összeszedni gondolataimat. – Nos, ha kérhetném, mutasson be egyiküknek, legyen szíves!
- Rendben! – bólogat. – Ámbár az állandó munkásaink kimenőt kaptak, jelenleg a csak a kisegítő személyzet tartózkodik itt, kissé tapasztalatlan, bár jóindulatú fickó.
- De azért ön hozzájárul, hogy találkozzak vele, ugye?
- Ha akarja… De sok hasznát nem veszi, úgy gondolnám. Ott ül az eperfa alatt, nézze, és csak azt nyavalyás internetet birizgálja, de hogy mire jó az?
Elgondolkodva kapálgatja lábával a földet.
- Maguk, újságírók, talán tanultak arról, amit jó anyám mesélt. Réges-régen, még nagyapám nagyapja idejében, nagy becsülete volt a mi fajtánknak. Az emberek még tudtak olyan kocsikat csinálni, amiket mi kedvünkre húzhattunk. Az embereket meg, amilyen kis gyámoltalanok, fölvettük a hátunkra, úgy szaladoztunk velük. Manapság meg… eh, azt se tudják, mi fán terem a lovaglás. Jó, persze, közben már én is megettem a zabom javát, de tudja mit? Ha pár évvel fiatalabb volnék… Látja ott az a helyes kis kancát? Ott, ni! Kicsit félénk a szentem.
- Látom, látom! – válaszolok talán túl lelkesen, de komolyan érdekel nosztalgiázó eszmefuttatása.
- No, hát Dabrának hívják, a nyáron került ide, hogy ló társaságom legyen. És folyton az jár az eszemben, hogy ha fiatalabb volnék, én bizony megmásznám…
- Khm, kérem, e riportot serdületlen gyermekek is olvassák majdan! – vágok közbe sietve.
Rám néz, kissé megvetően:
- Mondom, ha fiatalabb volnék, megmásznám vele akár legmagasabb bérceket is, itt a Kárpát medencében. De nem panaszkodom, tágas e hely, ahol élünk. S jól élünk, eszünk, iszunk, bóklászunk. A személyi edzőinknek hála, fitness edzés is rendszeresen van. Igaz, Dabra? – böki oldalba orrával a közben oda óvatoskodó kancát.
- Ha te mondod, Omár! – búgja hosszú szempilláit lesütve. Félénken rám néz:
- Dabra vagyok.
- Nagyon örülök, az én nevem… 
- Az nem fontos – horkan fel Omár. – Jöjjön inkább, bemutatom a többieknek!
Elindulunk hát az épületek felé, Omár mellett ballagok, s szinte érzem hátamban Dabra érdeklődő tekintetét.
- Te lószagú úristen! – fortyog az öreg. – Látja, hogy nézett magára? Örüljön, hogy emberből van, különben megrugdosnám, a mindenségit!
A házakkal egyvonalban, a kerítés mellett haladunk, s egyszer csak a túloldalán temérdek véreb tűnik fel, veszett ugatás közepette. Erősen meghökkenek, s kis híján leteszek a további kalandokról. Omár elvigyorodik.
- Ne féljen, jóember, hát ismeri a mondást, nem? Amelyik kutya ugat, az nem harap! Legalábbis, amíg ugat! Ha-ha-ha, nyi-ha-ha! Majd velük is megismerkedik, csak ne csinálja le a bokáját!
Közben a kerítés végéhez érünk, baromfiak kapirgálnak erre-arra, megy a kotkodácsolás.
- Kis figyelmet kérek! – horkan egyet Omár.
A baromfiak elcsendesednek, kíváncsian pislantanak felém.
- Ez az ember újságíró, és riportot ír a farmról. Veletek is csinál riportot, legyetek hozzá kedvesek!
- Mit, riposztot? És az nem fáj? – kérdi aggódva egy barna tyúk.
- Nem, Sára, az nem fáj. – Omár csap egyet farkával, hogy kezdődő idegességét levezesse. – Az azt jelenti, hogy ő kérdez, ti válaszoltok, ő meg tudósítja erről az embereket.
- Hallod, Julis, benne leszünk a tévében! Jaj, nézz rám, hogy áll a tollam?

2013. október 3., csütörtök

Diós-citromos keksz

Ahogy jönnek a hidegebb napok és esték, úgy egyre több teát iszogatunk. Főleg a gyümölcsteáért vagyunk oda, és bár önmagukban is nagyon lélekmelengetőek, én mindig is szerettem enni mellé egy kis aprósüteményt. A hét elején annyira fellelkesültem, hogy milyen jól sikerült az első húslevesem, hogy ma is volt kedvem kísérletezgetni a konyhában. Így készült el ez a finomság:

Hozzávalók (kb.35-40 darabhoz / 2 tepsinyi adaghoz)
12 dkg puha vaj
7 dkg cukor
2 ek méz
2 ek víz
1 citrom reszelt héja
25 dkg liszt
1 kk szódabikarbóna
20 dkg dió

A diót, miután megpucoltam (a begyújtott sparhelt melege mellett ücsörögve), kis zacskóba tettem és klopfolóval apró darabokra törtem. A sütőt 180 fokra előmelegítettem, és kikészítettem egy nagy lapos tepsit sütőpapírral.
Minden hozzávalót alaposan egybegyúrtam (nekem egy picit nehezen állt egybe, a végén is morzsálódott, úgyhogy egy evőkanál citromlevet belelöttyintettem), kis golyókat formáztam a tésztából, majd a sütőpapíros tepsire nyomva korong formára lapítottam őket. Mivel van benne szódabikarbóna, ezért kb 2 cm távolságra raktam őket egymástól, hogy ne süljenek össze. Kb. 12 percig sütöttem őket. Nem szabad megvárni, amíg barnulni kezdenek. Akkor jó, ha már az alján és a szélén látszódik, hogy kezd megpirulni. Ekkor rácsra rakva hagytam kihűlni az akkor még puha és nyersnek tűnő kekszeket, de ahogy kihűltek, meg is keményedtek szépen.
Isteni önmagában, tea/kávé mellé, de én megkóstoltam baracklekvárral is. :)

2013. október 2., szerda

Hazai kézművesek #3

SibuGranada csomózott lovas felszerelések

1.) Kérlek, mutasd be pár mondatban azt amit csinálsz!
A SibuGranada termékek palettája sokszínű. A legfőbb profil a lovas felszerelések készítése kiváló minőségű hajóskötélből csomózott technikával. Ebbe beletartozik a csomózott kötőfékek kavalkádja, zablás és zabla nélküli kantárok, bosalok, nyakmadzagok, kiképzőszárak, stb. A palettát folyamatosan bővítjük. Egyre népszerűbbek a lovas kiegészítőink, amelyek egyre nagyobb sikert aratnak a külföldiek körében és hazánkban egyaránt.

2.) Mióta foglalkozol ezzel/hogyan kezdtél bele?
2010-ben nagy szükségem volt szakszerűen készített, jó minőségű csomózott kötőfékre, mivel a csikónk tanulósorba került. Sajnos sem méretben, sem pedig minőségben nem találtam számomra megfelelőt, így hozzáláttam és utánaolvastam az interneten, hogyan is készül egy csomózott kötőfék. Gyakorlásképpen sorra készítettem az ismerősöknek a  próbadarabokat, tesztelve az akkori kötelek minőségét, törekedve arra, hogy minél jobbat alkossak. A természetes lókiképzés Magyarországon való elterjedésének és a minőségi, megbízható munkámnak köszönhetően egyre többen ismerték meg a termékeimet és azóta egyre szélesebb a csomózott módszerrel készült termékek palettája. Szívesen segítek megvalósítani az elképzeléseket legyen szó kötőfékről, kantárról (zablás és zabla nélküli), bosalról, nyakmadzagról szügyelőről, vezetőszárról, kutyanyakörvekről, és egyéb kiegészítőkről. A termékek alapszíne a fekete és a fehér, ehhez lehet választani a több, mint 30 féle díszítő színből, és több mint 10 féle díszítő mintából. Tényleg csak a fantáziád szab határt.

3.) Mennyire tölti ki a mindennapjaidat?
A bonyolultabb felszerelések elkészítése – például a zabla nélküli kantár(side-pull) - hosszabb időt vesz igénybe - lehet akár 1-2 nap is, ezzel ellentétben egy csomózott kötőfék egy óra alatt elkészíthető. A megrendelések számától és a termékek bonyolultságától függ, hogy mennyire tölti ki a mindennapjaimat, de próbálom úgy beosztani az időmet, hogy tudjam tartani a napi 8 órás munkát, hogy legyen időm másra is. 
4.) Mi az, ami kiemel téged a többi hasonló vállalkozás közül? Mitől különleges az, amit te csinálsz?
Egy idézettel jellemezném a SibuGranadát:  „A minőséget nehéz definiálni, lehetetlen mérni,de könnyű felismerni.” (Kitchenham, 1989)
A legfontosabb számomra, hogy minőségi terméket készítsek, ami mindenhol megállja a helyét. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy teljesen mindegy milyen kötélből készül egy kötőfék. Szeretném meghagyni a lehetőséget azoknak, akik nem hisznek nekem, hogy az évek alatt teszteljenek le több fajtakötélből készült kötőféket.
A minőség mellett a másik legfontosabb szempont, hogy a termék páratlan legyen a versenytársak között. Legyen benne valami egyedi szépség, ami megfogja az embert, hogy „Húúúha, ilyen nekem is kell!” Próbálom a termékeimben ezt a két dolgot ötvözni, hogy a szépség mellett egy képzetlen vagy elrontott ló kiképzését is masszívan kibírják.

5.) Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek, mire vagy igazán büszke?
Mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy ma már elmondhatom, hogy országszerte ismerik a munkáimat lovas körökben és ajánlják egymás között a lovasok. De ami talán a legnagyobb büszkeséggel tölt el, hogy más európai országokból is megkeresnek, hogy szívesen forgalmaznák a termékeimet.
6.) Kik a célközönséged? Kik keresnek meg általában?
Általában hölgyek keresnek meg a felszerelésekkel kapcsolatban, de egyre több fiatalember is feltűnik a láthatárban. Az érdeklődők nagyrészt fiatalok, de elmondhatom, hogy a korábbi generációk is nagyobb számban érdeklődnek már a felszerelésim iránt. A piacon való feltűnésem elején még csak a hobbilovasok körében volt elterjedt a SibuGranada márka, ma már a versenyzők is szívesen szereznek be 1-1 egyedi terméket, akár versenyzés céljából, akár a mindennapokra. A portékáim egyre elterjedtebbek az ajándéktárgyak között, hiszen ki ne örülne egy színben a felszereléséhez illő egyedi szépségnek? Nincs konkrét célközönségem, szeretném, ha egyre több ló és lovas mindennapjait könnyítené meg a csomózott kötőfékkel való nevelés, melyet én készíthetek el.
 
7.) Hogyan léphetnek kapcsolatba veled az érdeklődők?
A honlapomon (www.sibugranada.hu), illetve a facebookon is fel lehet venni velem a kapcsolatot bármikor. 

Előzmények: KreAlma | PrinceHouse

2013. október 1., kedd

Hálószoba reloaded

Még júliusban nálunk járt kedves ismerősünk, aki radiesztéziával foglalkozik és pontos térképet készített nekünk az egész házról. Így már megtudtuk, hogy hol fut végig a két vízér, és hol helyezkedik el a Hartman-háló. Terveztük egyébként is, hogy kicsit átrendezzük a szobát, mert valahogy nem volt az igazi. Ráadásul az elmúlt 2 hétben iszonyúan megszenvedtem a bölcsességfogaimmal, és mivel már fél éve úgy alszom, hogy az egyik Hartman-vonal épp a fejem alatt fut, hát összefüggésbe hoztam vele és most már a tettek mezejére léptem az átalakítás terén.
Hétfőn egész nap Krisz a nagykarám oszlopai körül dolgozott, minden másodikat megerősített egy újabb oszloppal, mert elkezdtek bedőlni, úgyhogy nem akartam még a nap végén ezzel is traktálni, eléggé elfáradt így is. Ezért aztán nekiálltam kipakolni a ruhásszekrényemet (amúgy is elő akartam már venni az őszi-téli cuccokat és elrakni a nyáriakat), elszörnyülködtem, hogy az ágy egy kis négyzetcentimétere sem látszik ki a ruhahalmok alól, aztán felfújtam a pofazacsikat és nekiálltam bútorokat tologatni. Ezután jött egy hatalmas takarítás, majd a szekrénybe bepakolás, a nyári cuccok elrakása, a térkép leellenőrzése, hogy jó helyen van-e minden, és voilá, az eredmény:
Az ágy 90 fokkal elforgatva, és feltolva a falra.
Bekerült egy nagy szőnyeg és a hintaszék is,
ez lesz az olvasókuckó. Később a falra egy könyves szekrény is épül.
A szekrény is áttolva a szoba túloldalára. :)
Nagyon kellenének képek a falra, de egész egyszerűen fogalmam sincs, milyeneket rakjunk ki. Az biztos, hogy ha végre kiválasztjuk őket, akkor szépiázva lesznek, hogy ne színkavalkád legyen a falakon, és majd sötétbarna keretbe fognak kerülni. De mégis mik? Lovakat nem akarunk, azok majd a vendégházban lesznek. Rólunk...? Valahogy az sem az igazi. Lehet, hogy a tanyáról kellene kiválasztanom pár fotót, de ebben sem vagyok biztos. :D Ha volna ötletetek, ne fogjátok vissza magatokat a kommentekben! :)