Erdélyi kiruccanás és Pityu

Hetekkel ezelőtt kitaláltuk, hogy kiutazunk Kőrösfeketetóra (román nevén Negrenibe), a minden évben megrendezésre kerülő Feketetavi vásárra. Szerelmesei vagyunk Erdélynek, én először 2010-ben voltam kint, Krisztiánnak pedig volt szerencséje 2011-ben egy 1 hónapos túra keretében lóháton bejárni a legszebb részeket. Most csak egy fél napos kirándulásra volt lehetőségünk, de tavasszal szeretnénk pár napot kint tölteni.

Őszbe burkolózott a táj a Királyhágón

Évek óta szeretnék egy igazi, viseletes női csizmát magamnak, és azzal a szándékkal mentem ki a vásárra, hogy márpedig csizma nélkül haza nem jövök. Sajnos azonban minden volt, csak olyan csizma nem, amilyet szerettem volna. Ami pedig gyönyörű és remek állapotban volt, az nem jött fel a lábamra. Szerencsém volt, amikor már feladtam a dolgot, és elindultunk vissza a parkolóba, megpillantottam egy piros szegélyes, kemény szárú csizmát. Félve felpróbáltam, mert felkészültem rá, hogy vagy túl kicsi, vagy túl nagy lesz. És akkor egyszeriben felkerült a lábamra a pont hozzám passzoló lábbeli! Kis alkudozás után már meg is vettük.

Ezen kívül már csak egy kötött kardigánt kerítettem magamnak, és bár szerettünk volna pár terítőt vagy faliképet is hazahozni, annyira tucatáru volt mind, hogy elment tőle a kedvünk. Összességében akinek van idegrendszere és türelme végig guberálni 2 nap alatt a vásárt, az biztos, hogy kincseket talál. És nem mondom, nekem is szerencsém volt a csizmaügyben, de azt hittem, inkább az lesz a jellemző, hogy sok dologról le kell magunkat beszélni, hogy ne hozzunk haza egy kisebb üzletnyi holmit. Viszont, ahogy édesanyám is mondta, egy álommal kevesebb, most már nem fog minden évben eszembe jutni, hogy bárcsak kimennénk a vásárba. :)

Hazafelé még meglátogattuk barátainkat a Szász Tanyán, Berettyóújfaluban. Ahogy Huba és Szamek is anno úgy került hozzánk, hogy még csak meg sem fordult a fejünkben, hogy macskákat hozzunk haza, úgy most azzal nem számoltunk, hogy egy hatalmas, tekintélyes kakassal fogunk útnak indulni. Ugyanis az ottani állományban nagyon sok kakas gyűlt fel, és ahogy szóba került, hogy Krisz meg régóta szeretne egy olyan igazi, naaaagy, díszes tollú kakast a tanyára, vendéglátóink örömmel mondták, hogy válasszunk a sok közül egyet és vigyük Isten hírével. Így is lett, s amint meglett a kiválasztott férfiú, zsákba raktuk, és megindultunk hazafelé. Krisztián közben a Pityu nevet adta neki, mert ahogy mesélte, gyerekkorában a nagyszüleinek is volt egy Pityu nevű kakasa. Még aznap este beraktuk a már elült helyi népséggel, de az igazi mivoltát csak másnap reggel mutatta meg igazán.

A legnagyobb meglepetésünkre János, az eddig legvisszahúzódóbb kakasunk olyan vehemenciával támadt rá a nálánál legalább 4x nagyobb óriásra, mint egy elszánt ninja. Videóra vettük, de félő, hogy még ránk nyomnák a kakasviadaloztató címkét, úgyhogy ezt nem rakom fel. :) Minden esetre Jánosunk most megmutatta, hogy egy igazi harcos lakozik benne, úgy kellett már lehűteni az agyát, és arrébb tessékelni seprűvel, hogy most már hagyja abba a pattogást, mert árt a szépségének. Gyanítom, hogy ezzel a lépéssel alaposan belegázoltam az önérzetébe, mert este nem volt hajlandó a tyúkólba betessékelni magát,és csak hosszas kergetőzések után tudtam bezavarni, de láthatóan másnap reggelre kialudta a sértést, mert a szokásos menetrendjét tartva szépen körbekapirgálta a tanyát a legnagyobb nyugalomban, oldalán a kis fekete párjával. Pityu pedig egy nagy, jóindulatú behemótnak tűnik első látásra, igazából a tyúkok is simán arrébb tessékelik még, ha az útjukban van, nem csap patáliát, csak megvédi magát, ha belekötnek.

Itt látszik a leginkább, hogy még a tyúkok is eltörpülnek mellette.

Jenci is természetesen zokon vette az új jövevényt,
úgyhogy állandóan keresi a tanya legmagasabb, általa is
elérhető helyeit, hogy onnan kukorékoljon a világba.