Édesapám tollat ragadott, és az ő zseniális stílusában írt egy anekdotát, miután 2 napig tanyaőrségben volt nálunk pár hete. :) Több bejegyzésben fogom közzétenni, hogy egyszerre ne legyen túl hosszú, fogadjátok szeretettel és jó olvasást kívánok hozzá!
A FARM, AHOL (JÓL) ÉLÜNK
Száguldó riporterünk jártában-keltében egy kis tanyára vetődött a minap, és meginterjúvolta az ott élő lakóközösség prominens képviselőit. A hitelesség kedvéért ez a riportot mindenféle utólagos szerkesztés nélkül, a maga bájos fésületlenségében adjuk közre.
Téved a szerkesztőm: nem minap, hanem tegnap voltam arra… merre is? Az 52-es úton robogtam gondolataimba merülve, a csak legprofibb rali pilóták összes tudásával felvértezve, magabiztosan uraltam Toyota RAV4-es SUV-omat, természetesen a legújabbat, a negyedik generációsat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a modellváltást követően, az elavult, ócska, 2012. novemberi kiadású tragacsommal szégyenkezzek, hát megvettem, na.
Jaj, szinte látom olvasóim némelyikének arcán, hogy fogalma sincs, mit jelent a RAV4. Oké, nekik, csak nekik ideírom, bár nem értem, az ilyen minek él…? Szóval figyeljenek, mert nem mondom még egyszer: Recreational Active Vehicle with 4 Wheel-Drive. Na, most már tudják…
Kényelem, biztonság, elegancia, teljesítmény mindenekelőtt.
Teljesítmény, mert gond nélkül utaztam vele még ezen az úton is 185-öt, s ezt a kétliteres, szívóbenzines hajtáslánc biztosította, a maga 150 lovával, meg a 195 newtonméter nyomatékkal.
Kényelem, mert a 16 szenzomotoros sportfotel ülés minden igényt kielégít, a relax-masszír funkció szinte álomba ringatja az embert.
Biztonság, mert az ütközéskor kirobbanó 12 légzsák teljes sértetlenséget biztosít, a kívülről a felismerhetetlenségig deformálódó karosszéria ellenére az utaskabin ép marad.
Elegancia, mert az erősen roncsolódott ajtó mégis halk kattanással nyílik, s a fedélzeti számítógép utolsó erejével még jó pihenést kíván – hát mely más gyártó terméke képes erre a figyelmességre?
Elegánsan szállok ki hát, s miközben lesöpröm magamról a (biztonsági) üveg szilánkjait, s fölkapaszkodom az árokpartra, tekintetemet a kis földút ragadja meg, mely valahonnan tart valahová, s én nem habozok elindulni egy új kaland felé.
A nap hétágra süt, a nyolcadik árnyékban van, én meg bandukolok orrom után, kezemben lazán lóbálva a megmaradt fél pár Alexander McQueen cipőmet. A mindennapi rendszeres testmozgásnak köszönhetően, meg se kottyan az a 80 méter, amit legyalogolok addig, amíg meglátom a tanyát. Meresztem a szemem az épületek felé, de egyszerre egy árnyék takarja el előlem a napot.
- Omár vagyok, miben segíthetek?
- Ló napot kívánok - válaszolok meglehetős zavarban, mert aki barátságosan üdvözöl, négylábú hátas jószág. Disztingvált, ősz halántékú úr lenne egy másik életében.
- Újságíró vagyok, riportra indultam, de támadt némi problémám a kocsival…
- Ó, a kocsik… bűzölgő, harsány jószágok… ne is mondja, jó uram, a sátán eszközei! Maguktól mennek, érti, maguktól! Nem mi húzzuk őket, de nem ám. Mindig érzek némi kényszert, hogy jól megrugdossam őket. Ha-ha-ha, nyi-ha-ha!
- Nos, az én problémám kissé más jellegű… Bemutatna a gazdájának?
- Gazdám? Nekem nincs gazdám – hökken meg egy pillanatra.
- Hát akkor ön kóbor ló?
Kedélyesen megrázza sörényét.
- Ugyan kérem, én itt lakom.
- Igen, igen, de… ki itt a főnök? A legbefolyásosabb személy? Egy ember, vagy ilyesmi!
- Ja, értem már! Hát én!
- Ön? Az hogy lehet? – értetlenkedem.
- Hát én vagyok a legbefolyásosabb személy, az itt élők doyenje. Ember? Azok is vannak, a szolgálóink.
- Aha – próbálom összeszedni gondolataimat. – Nos, ha kérhetném, mutasson be egyiküknek, legyen szíves!
- Rendben! – bólogat. – Ámbár az állandó munkásaink kimenőt kaptak, jelenleg a csak a kisegítő személyzet tartózkodik itt, kissé tapasztalatlan, bár jóindulatú fickó.
- De azért ön hozzájárul, hogy találkozzak vele, ugye?
- Ha akarja… De sok hasznát nem veszi, úgy gondolnám. Ott ül az eperfa alatt, nézze, és csak azt nyavalyás internetet birizgálja, de hogy mire jó az?
Elgondolkodva kapálgatja lábával a földet.
- Maguk, újságírók, talán tanultak arról, amit jó anyám mesélt. Réges-régen, még nagyapám nagyapja idejében, nagy becsülete volt a mi fajtánknak. Az emberek még tudtak olyan kocsikat csinálni, amiket mi kedvünkre húzhattunk. Az embereket meg, amilyen kis gyámoltalanok, fölvettük a hátunkra, úgy szaladoztunk velük. Manapság meg… eh, azt se tudják, mi fán terem a lovaglás. Jó, persze, közben már én is megettem a zabom javát, de tudja mit? Ha pár évvel fiatalabb volnék… Látja ott az a helyes kis kancát? Ott, ni! Kicsit félénk a szentem.
- Látom, látom! – válaszolok talán túl lelkesen, de komolyan érdekel nosztalgiázó eszmefuttatása.
- No, hát Dabrának hívják, a nyáron került ide, hogy ló társaságom legyen. És folyton az jár az eszemben, hogy ha fiatalabb volnék, én bizony megmásznám…
- Khm, kérem, e riportot serdületlen gyermekek is olvassák majdan! – vágok közbe sietve.
Rám néz, kissé megvetően:
- Mondom, ha fiatalabb volnék, megmásznám vele akár legmagasabb bérceket is, itt a Kárpát medencében. De nem panaszkodom, tágas e hely, ahol élünk. S jól élünk, eszünk, iszunk, bóklászunk. A személyi edzőinknek hála, fitness edzés is rendszeresen van. Igaz, Dabra? – böki oldalba orrával a közben oda óvatoskodó kancát.
- Ha te mondod, Omár! – búgja hosszú szempilláit lesütve. Félénken rám néz:
- Dabra vagyok.
- Nagyon örülök, az én nevem…
- Az nem fontos – horkan fel Omár. – Jöjjön inkább, bemutatom a többieknek!
Elindulunk hát az épületek felé, Omár mellett ballagok, s szinte érzem hátamban Dabra érdeklődő tekintetét.
- Te lószagú úristen! – fortyog az öreg. – Látja, hogy nézett magára? Örüljön, hogy emberből van, különben megrugdosnám, a mindenségit!
A házakkal egyvonalban, a kerítés mellett haladunk, s egyszer csak a túloldalán temérdek véreb tűnik fel, veszett ugatás közepette. Erősen meghökkenek, s kis híján leteszek a további kalandokról. Omár elvigyorodik.
- Ne féljen, jóember, hát ismeri a mondást, nem? Amelyik kutya ugat, az nem harap! Legalábbis, amíg ugat! Ha-ha-ha, nyi-ha-ha! Majd velük is megismerkedik, csak ne csinálja le a bokáját!
Közben a kerítés végéhez érünk, baromfiak kapirgálnak erre-arra, megy a kotkodácsolás.
- Kis figyelmet kérek! – horkan egyet Omár.
A baromfiak elcsendesednek, kíváncsian pislantanak felém.
- Ez az ember újságíró, és riportot ír a farmról. Veletek is csinál riportot, legyetek hozzá kedvesek!
- Mit, riposztot? És az nem fáj? – kérdi aggódva egy barna tyúk.
- Nem, Sára, az nem fáj. – Omár csap egyet farkával, hogy kezdődő idegességét levezesse. – Az azt jelenti, hogy ő kérdez, ti válaszoltok, ő meg tudósítja erről az embereket.
- Hallod, Julis, benne leszünk a tévében! Jaj, nézz rám, hogy áll a tollam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése