Hosszas értekezésbe fogunk, hogy a gyógyítás gyakran fájdalommal jár, meg hogy vannak jó és rossz gyógyítók. Egyszer csak érzem, hogy apró karmok kapaszkodnak nadrágszáramba. Meglepődve nézek le. Két végtelenül aranyos kiscica mászik fel lábamon, nagy elszántsággal.
- Macskák is vannak itt? De jó! – lelkendezem. A két szőrmók rám mered:
- Miajó? Miajó?
- Az a jó, hogy itt vagytok - örvendezem. – Imádom a cicákat!
Kézbe veszem őket, hosszan simogatom finom bundájukat, máris elégedetten dorombolnak.
- Ők Huba és Szamek! – közvetít Luna. – Ifjoncok, nem régóta mászkálnak szabadon.
- Mondjátok csak, nem lesz abból baj, hogy ennyi kutya között vagytok?
- Baj? Miféle baj?
- Hát hogy üldözés, meg kergetés, meg erőszak, meg… meg… - próbálom körülírni a körülírhatatlant.
A két macsek egymásra nevet.
- Á dehogy, jól kijövünk velük, nem bántjuk őket, csak néha játszásiból rájuk ijesztünk. Nem vagyunk mi olyanok!
- Nos… én fordítva gondoltam.
- Fordítva? - néz össze Huba és Szamek. – Úgy érted, hogy ők üldöznének minket? Hát ez nagyon jó vicc! Tréfás ember vagy, te újságíró!
- Szóval nem féltek tőlük?
Viháncolva leugranak, körbeszaladgálnak az udvaron.
- Halljátok, mit mondott ez az ember? Hogy nem félünk-e a kutyától?!
Általános nevetés tör ki, a jókedv futótűzként terjed, még a baromfiudvar lakóira is ráragad, bár ők nem is hallották az előzményeket.
A három kamaszkutya már hanyatt fekve, egymás hegyén-hátán tekereg, aztán a két cica is közébük robban. Bella is megfeledkezve duzzogásáról, önfeledten szórakozik.
A nagy ugatás, nyávogás, kotkodácsolás mellett mintha röfögésszerű szólamok is kiszűrődnének a hangzavarból.
Luna nagy nehezen erőt vesz magán, s miközben szája még mosolyra görbül, megpróbál komolynak látszani.
- Ne vedd sertésnek, hogy kinevetünk. Egyszerűen csak jókedvünk van, bocsi.
- Ugyan, hagyd, semmi probléma. Hanem mondd csak, jól hallom, hogy valakik itten röfögnek?
- Persze, épp most akartalak összeismertetni velük. Gyere, itt is vannak mindjárt.
A tágas, elkerített helyen két mangalica disznót látok, lelkesen dugják orrukat a kerítéshez. Luna nem bír ellenállni a kísértésnek, oda-odakap, s veszettül csahol. Aztán pár perc múlva megunja.
- Csak játszunk – szalad vissza hozzám. – Ők Hurka és Kolbász.
- Hűha - mondom – Ez malacszempontból eléggé morbid, nem?
- Arra célzol, hogy…? Á, nem érdekes. Nem tudják, mi az. Meg aztán, nem eszik itt olyan forrón a… sonkát.
- Oké. Beszélnék velük is.
- Hát… Mindegy, próbáld meg…
- Üdvözlöm önöket! – lépek oda a kerítéshez. – Én egy újság…
- Adj enni, adj enniiii!
- Bocsánat, én csak…
- Adj enni, adj enniii!
- Én nem, én…
- Adj enni, adj enniii!
Sürgősen visszavonulót fújok.
- Te, ezek mást nem tudnak mondani?
A border collie nevet.
- Nem mindegy, mit kérdezel. Figyelj csak!
Visszamegy a kerítéshez, nyugodtan leül, és várja, hogy elüljön a hangzavar.
Lassan alábbhagy a visítozás, a két malac fejét fogatva néz.
- Kvízkérdés következik - így Luna. A disznók szeme felcsillan.
- Melyik moslékos vályúba fér több moslék? Aminek a hossza egy disznóláb, vagy aminek a hossza egy rőf?
- Rőf! Rőf! - vágják rá egyszerre.
- Biztos? Nem a disznólábnyi?
- Rőf, rőf! – mondják lelkesen.
- Jól van, mást úgy sem tudsz most belőlük húzni – szól a kutya. – Menjünk!
Még visszanézünk a két mangalicára, akik felvillanyozva túrják bele orrukat a vályúba, csámcsogva, dünnyögve zabálják ki a reggeli maradékot.
- Disznók … - húzza el száját a collie, némi undorral. – Hogy tudnak így enni…?
Ballagunk a ház felé, én elgondolkodva, a kutya szóval tart.
- Szóval kopogj be nyugodtan, mondd, hogy én küldtelek! Barátságos ember, nincs mitől tartanod! Én általában be szoktam menni, de most mindenki annyira föl van bolydulva, muszáj kicsit ráncba szedni a társaságot. Vigyázz, egy gereblye!
- Hol?
Minden éjfekete és sötét, a zajok, neszek mintegy szűrőn keresztül jutnak el tudatomig. Aztán egyszerre csak megindul a véráram, hallásom kiélesedik, szemem kinyitom, de csak foltokat látok. Újra becsukom, így a fény nem zavar.
- Légzésleállás volt, de már stabil.
- Szaturáció normális.
- Infúzió megy!
- Háromra emeld! Egy, kettő, há-rom!
Érzem, hogy a magasba lendülök. Hordágyon fekhetek, lépkednek velem. Betolnak egy járműbe, ajtók csapódnak, motor bődül. Ringatózom. Valaki megfogja a kezemet.
- Uram, uram, hall engem?
Újra felemelem szemhéjamat, mázsás súly húzná vissza.
- Érti, amit mondok?
Bólintanék, de a nyakmerevítő ebben megakadályoz, ezért csak pislantással jelzek.
- Tudja, mi történt?
Megráznám a fejem, de nem tudom.
- Pislogjon egyet, ha igen, és kettőt, ha nem.
Ez most sok így egyszerre. Végig kell gondolnom, mi mit jelent. Lassan pislantok kettőt.
- Jól van, semmi gond! Volt egy csúnya autóbalesete, megsérült. De ne aggódjon, minden rendben lesz, meg fog gyógyulni!
Pislogok egyet, hátha ezzel örömet okozok neki.
- Ez az! Most kórházba szállítjuk, ahol szépen összerakják. Jobb lesz, mint új korában!
Fokozatosan visszajönnek az emlékek. A gereblye… nem, a fékcsikorgás. A csattanás.
- A kocsim...
- Tessék? Ne erőlködjön, most mondja, figyelek!
- A Toyotám…
- Az Toyota volt? Édes uram, hát nem néztem ki belőle. Mondjuk, mást sem. Igen ramaty lett az autója. A rendőrök szerint ment vagy 180-nal. Hát tudja, ezen az úton… Óriási szerencséje volt.
Elhallgat. Nem is bánom. Gondolataim csaponganak, aztán megnyugszanak. Csak fekszem fadarabként, hallgatom a motorzajt, meg az adó-vevő recsegését, a diszpécser hangját. Egy könnycsepp csordul ki összeszorított szempillám közül, és gördül le arcomon. Furcsa, nem is forró az a csepp, hanem hideg.
Nem a kocsimat sajnálom.
2 megjegyzés:
Jót szórakoztam! Gratulálok a tudósítónak!
Ez zsenialis! :)
Megjegyzés küldése