Csóválom a fejem, ennek utána kell járnom. Közben a kerítéshez érünk, ahol Luna már régóta figyelemmel kísérte a baromfiudvar mai eseményeit, farkát időnként várakozóan megcsóválja. A kis kakas bemutat minket egymásnak:
- Luna, ő egy újságíró. Újságíró uram, ő pedig Luna, a bordó tollú.
Luna fülig érő szájjal vigyorog:
- Ne hallgass rá, én border collie vagyok, továbbá királylány. Mindent hallottam, ha akarod, körbevezetlek a belső udvaron. Ott jobbra, találsz egy kertkaput.
- Bocsánat, nem veszélyes a sok véreb odabent? Ugye, ön sem fog megharapni?
- Szerintem tegeződjünk! Nyugodtan jöhetsz, nem fognak bántani.
Szóval az itt élő állatok kézről kézre… akarom mondani, szárnyról mancsra adnak. Kinyitom a kaput, beóvatoskodom. A többi eb nyomban körbevesz, érdeklődve szaglászik. Egyre közelebb nyomulnak. Eltűnök a szőrös testek gyűrűjében. Pár perc múlva valamelyest alább hagy érdeklődésük, újra kapok levegőt, és már talpra is tudok állni. Csupa nyál Armani öltönyömet teljesen fölöslegesen próbálom szalonképes állapotba hozni. Mozdulataim óvatosak, lassan mozgok, nehogy felhergeljem őket. Luna odafurakszik.
- Lányok, lányok, hagyjátok már, nem látjátok, mennyire fél?
- Kitől? – pislog a legnagyobb szörnyeteg.
- Hát tőlünk.
- Tőlünk? Hogyhogy? Nem eszünk embert…
Kicsit azért hátrahúzódnak, és teret adnak.
- Szóval én újságíró vagyok, egy kis baleset ért, segítségért jöttem. De ha már itt vagyok, meginterjúvolnám önöket, ha megengedik.
- Csak tegeződve! – nevet rám Luna. - Ők hárman közép-ázsiai juhászkutyák: Alba, Panni, és a legidősebb, Csutak. Félelmetesek tudnak lenni, csak ők még nem tudják. Természetesen én vagyok a főnökük.
- És a gazdi, vagy gazdik?
Rám néz csodálatos melegbarna szemével.
- Nekem nincs gazdám! – és picit kinyújtja a nyelvét, épp csak annyira, hogy ne dönthessem el, csúfolódik, vagy csak melege van.
- Hm, ma már hallottam ilyesmit Omártól. Akkor szolgálóid vannak?
- Neeem, nem szolgálók; családtagok! Ők az én családom. Alma és Krisz. Nagyon szeretem őket!
- De attól még gazdáid, nem? - ráncolom homlokom.
- Ugyan! Mondom, hogy a családom. Néha egy ágyban alszom velük, közös programokat csinálunk, sokat utazgatunk, rokonlátogatóba megyünk. Azt nagyon szeretem, mikor felutazunk a nagyvárosba. Ott sokáig éltünk, meg napközibe is jártam oda egy ideig. Szinte kinyalják a sejhajom is, már bocsánat! – és ismét vigyorog. – És most itt is van egyikük, akivel olyan sokat szoktam labdázni, meg megtanítottam annak idején frizbizni
- Oké, vele úgyis akarok beszélni. És ti? – fordulok a három közép-ázsiaihoz. – Nektek van gazdátok?
- Van! Van! Van! – ugatják lelkesen. És egymás szavába vágva sorolják:
- Kapuk finomakat enni! És simogatnak! És dögönyöznek! És beszélnek hozzánk, saját szájukkal! És elfekhetünk a jó meleg napon, és nem kell semmit sem csinálnunk!
- Várjatok csak – mormogja Luna kecses orra alatt. – Jön majd a tél, hideg lesz, fúj a szél, esik az eső meg a hó.
- Mi az a tél? – meresztik szemüket a kamaszok.
- Nagyon kicsik vagytok még – mondja Luna. – De majd megtapasztaljátok. Olyan, mint amikor kinyitják a hűtőszekrényt, és bedugod az orrod.
- Mi az a hűtőszekrény?
- Hosszú… - szól rezignáltan a border collie. – Na, ne zavarjatok minket, kölykök, menjetek szépen játszani!
- De én kérdezni akarok! – erőszakoskodik az egyik közép-ázsiai. Ránézek érdeklődve.
- Mondd, mit szeretnél tudni, kedves…?
- Panni! Panni vagyok, és azt szeretném kérdezni, hogy nincs egy tojásod?
- Hogy… mi?
- Hogy nincs egy tojásod? Mert nekem volt, de az az ember, aki csak most van itt – int fejével a ház felé – elvette tőlem! Pedig éppen forgattam a számban, és ő erőszakkal elvette, és nem adta vissza! Nincs egy tojásod?
- Nincs sajnos. De megbeszélem azzal az emberrel, hogy adjon egyet, jó? Biztosan van neki.
- Van, van! Hiszen elvette az enyémet!
- Lendüljünk túl már azon a tojáson – Luna türelmetlen. – Gyere, menjünk az emberhez! Úgy látom, közben bement a házba. És ismerkedj össze Tücsökkel és Bellával is. Tücsök már nem fiatal, ő az egyetlen fiúkutya, és rangban mindjárt utánam következik.
Valóban ott ül a fa alatt egy fekete, meghatározhatatlan fajtájú eb, de nem közelít, csak ugat.
- Idegenekkel bizalmatlan - csóválja fejét Luna. – Sokszor belerúgtak, ütötték, nem csoda, ha nem rohan ide…
Szemem megakad egy másik lényen is, a bokrok alatt fekszik, méretre, mint egy fél borjú.
- Hát ő? – kérdem kíváncsian.
- Hát ő Bella. Bernáthegyi, nagy mafla. Nincs tisztában az erejével. Hé, Bella! Gyere ide, egy újságíró van itt!
Bella feltápászkodik (valóban hatalmas termetű jószág), hozzám ballag, busa fejével üdvözlésképpen gyengéden megbök. Viszonylag hamar felállok ismét, és csodálkozva látom a bernáthegyi szemében a mérhetetlen világfájdalmat.
- Hát veled mi történt?
- Engem itten bántanak! – bődül el a hústömeg, szeméből könnyek csordulnak. – Meggyötörnek, erőszakkal letepernek, a fülemet kínozzák erősen! – és nagyot puffanva a földre veti magát.
A kis fekete korcs, aki időközben közelebb óvatoskodott, végtelen gyengédséggel megnyalja Bella fejét. Lehajolok, hogy megérintsem. Tücsök megmerevedik, aztán szép lassan átengedi magát a simogatásnak, közelebb húzódik, egy jólesőt sóhajt.
- Bella egy nagy szamár, nem bántja őt itt senki – magyaráz Luna. - A fülén volt egy csúnya seb, azt kellett lekezelni, hát erre mondja, hogy „meggyötörnek”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése