2014.05.12.

A csikó születése óta nem írtam róluk, pedig sokat változott és formásodott az elmúlt két hétben. Most már összebarátkozott Omárral is, aki ugyan feltűnően értetlenkedik, hogy nem igazán emlékszik, hogy herélt létére mikor produkált kiscsikót Dabrának, de aztán ezt a gondolatot egy jóízű prüszköléssel elengedi általában. Az elején nem volt ám ilyen nagy a barátság, de a kis Houdini egyik éjjel valahogy kibalettozta magát a karámból, és akkor nem csak az anyja toporzékolt pánikszerűen, hanem Omár is, és azóta az eset óta valahogy összekovácsolódtak, és az anyatigris is rájött, hogy ő nem olyan ló, akitől féltenie kéne a gyerekét.

Sajnos nem ez a helyzet velünk, ugyanis csak az első pár napban volt nyugalom, és az az időszak, amikor büntetlenül lehet a csikó gyömöszölni, simogatni, köddé vált. A kiegyensúlyozott lovam helyét most egy agresszív sárkány vette át, úgyhogy egy ideje inkább nem bolygatjuk a pofonos ládát. Viszont hamarosan újra elő kell vennem őkelmét, és az sem járja, hogy a csikót nem engedi a közelünkbe, mert így jó eséllyel elvadítja, szóval a csikóra is rá kéne varázsolni alkalmanként egy kötőféket, megtanítani a vezetgetésre, satöbbi. Egyelőre viszont főleg Omárral kezdtünk el ismét foglalkozni, ugyanis egy hónap múlva indul vele Krisz Hortobágyra, a Nyeregszemle idei helyszínére, és a 200 km-es túrára kondiba kell hozni a kisöreget. Azt a célt tűztem ki magam elé, hogy a túra elejére a tanyából kiinduló, kb. 5-6-7 km-es rövid terepecske útvonalat egy szusszra le tudja nyomni lendületes ügetésben. Ha ez megvan, akkor azt gondolom, hogy a sok lépéssel, laza ügetésekkel, és frissítő vágtaszakaszokkal tűzdelt 5 napos túranem fog neki gondot okozni (úgy ráadásul, hogy a 3 évvel ezelőtti erdélyi túrára még kisebb kondival indult útnak, és ott pedig 800 km-ről volt szó). Tegnap egy kellemes kis terepet mentem vele, lecsekkoltam a környék vadon növő bodzabokrait, hogy honnan hozhatnék még szörp alapanyagot (persze estére egy akkora felhőszakadás zúdult ránk, hogy egy szem virágpor nem sok, annyi nem maradt a virágokon, úgyhogy nem látom értelmét leszedni), kis legelést is beiktattunk, találkoztunk a legelőre kicsapott marhákkal is; ma pedig egy kellemes pályamunka volt soron. Sikerült olyan nyugisan letudni a lovazást, hogy még heveder helyen sem izzadt meg.

Ez a videó a tegnapi terepen készült. :)

Megérkezett!

Április 26-án, este nyolc órakor a világra pottyant Dabra csikója, egy gyönyörűséges kis kunfakó kanca!

Semmi jelét nem mutatta az ellésnek, így a legnagyobb meglepetésemre este a nagy kutyaugatásra mentem ki a házból, és akkor láttam meg, hogy lovam lábai előtt egy kis csomagocska bukdácsol. Rohanok be a házba, kiabálok Krisztiánnak, hogy megszületett a csikóóóóó! Közben remegő kézzel keresem a fényképezőt, a kártyát, az elemlámpát, mert bár még valamennyire világos volt, tudtam, hogy a gépnek ez már kevés lesz, meg hamar kukk sötét lesz és mi se fogunk látni tovább az orrunk hegyénél.

Szaladunk ki a karámba, de persze, ahogy közelítettünk az újdonsült édesanya és a kis jövevény felé, már egyre halkabban, lassabban mozogtunk. Még rajta volt a magzatburok, csak a feje és a vállai szabadultak ki belőle. Gyakorlatilag 10 perc alatt lezajlott az ellés, és Dabra, mire mi odaértünk, már rég talpon volt, és épp csak egy-két kaparásnyom jelezte, hogy néhányat kapálózhatott, amíg kitolta magából a kicsit.

Az első fotó Róla :)

Leguggoltunk tőlük 3 méterre és megállt az idő. Az első percekben teljesen megfeledkeztem a fényképezőgépről, egyszerűen csak néztük ezt az új kis életet, az első lélegzetvételeit, a még magzatvíztől vizes bundáját, az öntudatlan lábmozgatásokat. És Dabrát, hogy biztos minden rendben van-e, jól van-e ő is, de persze, semmi probléma nem volt, ő már ott állt a csikója fölött, és összeszagoltak. Életükben először. Beszívták egymás szuszogását, és ezzel örökre bevésték az agyukba, a lelkükbe azt az illatot. Aztán szép lassan, óvatosan elkezdte szárazra nyalogatni, de az idő gyorsan lehűlt 13-14 fokra, ezért kicsit több időre volt szükség, hogy teljesen megszáradjon a kis bundácskája.

Körülbelül fél óra múlva, a harmadik próbálkozásra fel is állt, és onnantól kezdve három órán keresztül le sem feküdt pihenni. Valamiért azonban Dabra állandóan vele szembeállt, amikor szerette volna megkeresni a cicijét, így 2 órán keresztül nem tudott szopizni. Nagyon fontos, hogy ezen az időn belül megkapja a föccstejet, mert ezután a csikó gyomorműködése megindul, és hiába issza meg a tejet, azt megemészti, és az immunerősítő anyagok nem szívódnak fel a bél falán. Úgyhogy itt úgy döntöttünk, kicsit közbeavatkozunk. Krisztián ölbe kapta a csikót, én pedig átvezettem Dabrát a benti karámba, hogy közelebb legyenek hozzánk, és elkezdtük a próbálkozást a szoptatással. Nem tudom, mennyi idő telt el, mert megszűnt az időérzékem, de olyan ötödik-hatodik próbálkozásra sikerült összehozni. Ekkorra viszont minden erő kiment a lábaiból, és úgy rogyott össze, mint egy kis rongybaba. A polár pulcsimmal törölgettem teljese szárazra, mert fázott, és amíg melegedett, újra erőre kapott, úgyhogy megint tudtuk kicsit az evést gyakorolni egészen addig, amíg Dabrának az utófájásai meg nem kezdődtek, és meg nem ellette a méhlepényt, aminek a kilógó végére előtte egy csomót kötöttem, hogy a csomó súlya által saját magát kihúzza. Hajnali 2 felé viszont a mi erőnk is elfogyott, pedig nem is mi szültünk. Legközelebb 5 órakor néztem ki rájuk, akkor a kiscsikó már saját magától szopott.

Először talpon

Másnap épp jó sok barátunkat vártuk vendégségbe, úgyhogy már élete első napján megkezdődött az emberekkel való ismerkedése, mert volt, hogy egyszerre négyen vettük körül és simogattuk, becézgettük. Nagyon kis karakán, vagány kiscsajjal van dolgunk, az anyját simán otthagyja bármikor, amitől persze kis lovam rendszeresen éveket öregszik, és alig győzi utolérni.

Neve? Az még nincs. :)

Tóth Lajos kurzus Silveradon

Tóth Lajos hazai westernlovas, tréner és versenyző, aki 2009-ben úgy döntött, saját szemével szeretné látni, hogy is lovagolnak a nagy amerikai nevek, s azóta is kint él Michigenben. Időnként hazalátogat, és olyankor hétvégi kurzusokon igyekszik megosztani a hazai lovasokkal a tapasztalatait. Egy ilyenre mentünk el mi is a hétvégén.

Silverado légvonalban tőlünk 3-4 km lehet, így adott volt, hogy pénteken délután kellemesen átlovagolunk Dabrával és Omárral. Omár csak a kísérője volt a kisasszonynak a hétvégére, mert az oktatásra neki már nem igazán van szüksége, bár vasárnap egy edzés erejéig mégis csak színre lépett a "kisöreg".

Szombat reggel 8-9 körül volt a találkozó, ahol megbeszéltük a napi menetrendet. Összesen 10 lovas volt, és ennyien kényelmesen elfértünk a kinti pályán a délelőtti közös edzésen. Itt Lajos mindenkit egyesével megnézett, és az első feladatokban minden lónak külön megmutatta, mi az, amit elvárunk.

Dabra nagyon jól vette az akadályokat, az idő haladtával egyre inkább rám figyelt, már nem igazán érdekelte, hogy még soha nem edzettünk ilyen sok lóval közösen (tulajdonképpen Omárral is csak egyszer volt egy közös edzése, de a pályán otthon mindig egyedül dolgoztunk), hogy még soha nem volt ezen a tanyán, hogy Omár folyamatosan őt hívta nyerítve a helyéről, ami a pálya mellett volt közvetlenül, hogy időnként egy traktort beindítanak. A délelőtti 2,5 órás edzés pikk-pakk eltelt, és mire kettőt pislogtunk, már ideje volt az ebédszünetnek, amit igyekezett mindenki a lehető legrövidebbre fogni, ogy folytathassuk a munkát.

Délután 2-3 fős csoportokban a fedelesben volt edzés, és Lala mindegyik lóra felült egy negyed óra-húsz percre. Most láttam először Dabrát kívülről, más lovas alatt dolgozni, és tudom, hogy elfogult vagyok, de annyira tetszett, amit láttam, hogy egész meghatódtam. :) Egyébként is egész nap, amikor kicsit megálltunk pihenni, belém vágott a felismerés, hogy végre először a saját lovammal vagyok jelen egy kurzuson, és nem nézőként, és nem pedig másvalakinek a lovával. Ezt a tudást magamnak, magunknak igyekszünk megszerezni, hogy ő és én kamatoztathassuk. A végén úgy léptettem le a kisasszonyt, hogy az aznapra tervezett dolgokat maximálisan teljesítette.

Mire minden ló-lovas párosra sor került, beesteledett, de a napot még egy kellemes beszélgetéssel, és a jó öreg Csalánosi Csárda meglátogatásával zártuk. Lajos egész nap talpon volt, nem nagyon láttam sem enni, sem inni, de még az este 9 órás edzést is ugyanazzal a lendülettel és energikussággal zárta, mint az aznapi legelsőt.

Köszönet a fotóért Camino!

Másnap reggel, mire mi itthonról el tudtunk indulni, és átértünk (nagyjából fél 9 körülre), addigra már az egyik csapat végzett is a reggeli edzéssel, a második páros már a pályán volt, úgyhogy rendületlenül folyt tovább a munka. A cél az volt, hogy a szombat reggeli állapothoz képest kivétel nélkül mindenki úgy menjen haza, hogy a lova és ő is jobb, együttműködőbb legyen, és az egész összhatás harmonikusabb képet mutasson.

Dabrának a délelőtti edzés volt az aznapi utolsó, mindketten úgy találtuk Lajossal, hogy rengeteget fejlődött, viszont meg kell emésztenie a tanultakat, és nem akarjuk feleslegesen még a délutáni edzésen is dolgoztatni, ezért aztán, hogy a tanultakat egy másik lovon is ki tudjam próbálni, Omárt nyergeltük fel. Amikor épp nem lovon ültem, vagy nem az edzéseket néztem, Krisztiánnal együtt Omárnak is megmutattuk, amit Dabrának, úgyhogy az edzésre már úgy mentem be, hogy némi alapot ő is kapott. Azt kell mondjam, hogy annak ellenére, hogy új volt neki is a fedeles, és hogy két másik ló is (akiket ráadásul régről ismert) kering körülötte, és hogy az elmúlt 10 év rutinját, beidegződését kellett most legyűrnie, le a kalappal előtte. Nem intett be, hogy hagyjuk őt már ezzel békén, és bár sokszor nem értette, hogy ami eddig elég volt, az most miért nem elég, miért kérünk tőle többet, de becsületére legyen mondva, igyekezett tenni, amit szerettem volna. Miután végeztünk, elég hamar össze kellett pakolásznunk, hogy még sötétedés előtt haza tudjunk érni.

Itt szeretném megköszönni Szalontai Zolinak (Sheriffnek), hogy a kurzusnak helyet adott, Silverado nagyon profi fejlődésen ment keresztül, öröm volt a paddockok között hozni-vinni a lovakat, a fedeles pont jó méretű, nem porzik, bejön a természetes fény, a kinti pálya óriási és szuper talaja van. Nagyon sok változáson ment keresztül, mióta nem jártam itt, de minden az előnyére vált. :)

Lajosnak pedig a reggeltől estig tartó készenlétet, a kérdésekre a válaszokat, a segítséget és a sok-sok új, más szemszögből megközelített dolgot köszönöm, éppen ez a kurzus kellett ahhoz, hogy a lovammal még hatékonyabban tudjunk haladni a belovaglás útján. Már várom a pénteki edzést. :)

A kunfakó

Mint már régebben írtam, Dabra, a lovam Eördögh Andráséktól származó kunfakó lovacska. Mivel "első generációs", vagyis az apja konyik, az anyja pedig arab és nem kunfakó, így őrajta még nem jelentek meg teljes mértékben az erre a típusra vonatkozó jellegzetességek. A színe is inkább szürkés, mint sem fakó, a sörénye is világosabb, viszont a háta szíjalt, elvétve 1-2 tigriscsíkot is fel lehet fedezni a lábszárain, de az igazán tipikus kinézetet majd a már benne lévő csikó fogja igazán hozni.

Jelenleg a kunfakó, mint olyan, még nem önálló lófajta, de már a tenyésztési program jó pár éve megkezdődött. A cél egy, a régi magyarok lovához hasonló, nagyon sokoldalú, egységes küllemű,  stabil, kiegyensúlyozott idegrendszerű, "igénytelen" ló kialakítása. Igénytelen alatt itt a strapabírót, a kis igényűt értem. Ennél sokkal pontosabb és lényegre törőbb írásokat Andrásék weboldalán olvashattok.

Jó párszor volt már alkalmunk András jászszentlászlói tanyáján megfigyelni a ménesének viselkedését. Ami már elsőre feltűnhet, hogy nagyon jól hasznosítják a takarmányt, a legmegfelelőbb tartási módjuk a ridegtartás, kíváncsian érdeklődnek az emberek iránt, akik a ménest

megközelítik, és sokszor lehet látni a bemutatókon, lovas rendezvényeken megejtett felvonulásokon, hogy egészen fiatal gyerekek, kamaszok is probléma nélkül el tudják őket lovagolni teljesen függetlenül attól, hogy előtte lehet, hogy csak 1-2 alkalommal volt alkalmuk gyakorolni, összeszokni. A nyáron volt Andráséknál egy baranta tábor, és pont ma került fel ennek a tábornak a kis filmes ismertetője. Érdemes megnézni, ha lenne gyerekem, egészen biztosan ilyen helyre küldeném el táborba, mert igazán értékes dolgokat tanulhatna meg. A klipben szereplő fiatalok közül többet is személyesen ismerek, és azt hiszem, az ő generációjuknak csak jót tenne, ha minél többüknek volna lehetősége ilyen élményekre szert tenni.

Amit én nagyon szeretek Dabrában, az az, hogy nagyon érdeklődő, rendkívül fogékony edzéseken is az új dolgok tanulására, hamar megérti a dolgokat, érzem rajta, hogy gondolkodik a megoldási lehetőségeken.

Nem rebbenékeny, nem túl érzékeny, de nem is "tuskó", viszont alkalmanként nekem is feladja a leckét, hogy hogyan és mint kellene "tálalnom" neki a dolgokat ahhoz, hogy azt szívesen vegye és ne tűnjön ráerőltetésnek.

Ma már ott tartunk, hogy lépésben és ügetésben egyre átengedőbb a szárra, egyre inkább kezd elengedetté válni, az egyensúlyával semmi probléma. Már a vágtát is felvettük a repertoárba, amit elég sokáig nem kértem tőle, viszont épp a múltkor már ebben a jármódban is elkezdtem próbálgatni, hogy vajon leadja-e nekem a fejét, és teljesen jól vette az akadályt, csak még mivel az izomzata nincs teljes mértékben erre felkészülve, még megterhelő neki, úgyhogy csak szép lassan haladunk egyik lépcsőfokról a másikra.

Először terepen

Kriszta barátnőm lejött hozzánk látogatóba,  régóta halogattunk már egy közös lovaglást. Mivel ezentúl mindig adott a két ló és a lehetőség a gyönyörű terepezésre, gondoltunk egyet és felnyergeltük Omárt és Dabrát. Krisztián elkészült a nagyon szuper lókikötőnkkel a ház előtt, ezentúl kényelmesen ott tudjuk pucolni és nyergelni a lovakat. Van hely a lovakat kikötni, a kantárokat felakasztani, és a nyergeket is feltenni. Mindezek mellett pedig nagyon stabil is.

Először kicsit lefutószáraztam a kisasszonyt a pályán, hogy kiadja a gőzt magából. Azután ugyanúgy futószáron felültem, Kriszta volt segítségemre. Nagyon kis együttműködőnek és jókedvűnek tűnt (mármint a ló. Nem Kriszta. Illetve ő is, de ez most nem lényeges :D ), úgyhogy döntöttem: kisétálunk az első terepünkre. Omár elképesztően rutinos és magabiztos, ideális egy kezdő ló mellé. Nem ijedezik feleslegesen, bármilyen terepakadályon (árok, kidőlt fatörzs, pocsolya) átmegy és ezzel remek példát mutat annak, akinek még ismeretlenek ezek a dolgok.

Ahogy kiléptünk a tanyáról, máris ott volt az első akadály, egy árok, amin át kellett mennünk ahhoz, hogy folytatni tudjuk az utunkat. Omárékat előre engedtem, majd a kis kunfakóval nekiindultunk. És Dabra a világ legnagyobb természetességével és nyugalmával, stabilan átsétált a túloldalra. Se lefelé, sem pedig fölfelé még csak be sem gyorsított, nem torpant meg, nem ijedt meg.

Egész idő alatt figyelmesen nézelődött körbe, hiszen a tanya körül még sosem járt, de ügyet sem vetett a hozzánk szegődött Tücsökre (másnap pedig Lunára sem, aki teljes sebességgel szokott elrohanni a lovak mellett, előtt és mögött). A mellettünk lévő területen egy traktor nádat vágott, a másik oldalon, pár méterre tőlünk gólya szállt le az esti békavadászatot megkezdeni. Mehettem vele Omár mellett, mögött, de előtt is.

Kriszta és Omár

Egyáltalán nem pánikolt be attól, hogy egyedül kell előre mennie, vagy éppen ha lemaradtunk jó pár méterre mögöttük, akkor sem szaladt utánuk. Amíg megálltunk velük, hogy a friss, még zöld fűből falatozzanak, addig is megállt egy helyben, nem mászkált fel-alá, élvezte a finom ropogós jutalmat.

Találtunk később egy vadkörte és vadszilva fát, beálltunk alájuk, és mi is eszegettünk egy kicsit, jól esett a déli kánikulában, végül hazasétáltunk.

Elmondhatatlanul elégedett vagyok vele, egy rossz mozdulata sem volt egész idő alatt. Egyszer megijedt egy a földön fekvő fémlemeztől, de amikor visszafordítottam felé, akkor egyből odament és megszaglászta, a szájával pedig megbökdöste, s miután rájött, hogy nem jelent rá veszélyt, mit sem törődött vele többé.

Hazaérve pedig még készült egy közös kép is a két tanyatulajdonosról, hadd mutassam meg nektek. :)

2013.08.08.

Tele vannak a mindennapjaink apróságokkal, amikről mindig be szeretnék számolni a blogban, de mire odáig jutok, akkor már valahogy nem jut eszembe. Ilyen például az, hogy múlt héten végre egyszerre gyűlt össze néhány zöldség a veteményesben, amiket egyben le tudtam fotózni. Eddig csak a paradicsomok közül volt 5-6 szem, amit kisebb-nagyobb időközönként le tudtunk szedni, viszont ahogy haladunk egyre az időben, már egyre több érik egyszerre. Közben lett cukkinink, padlizsánunk, almapaprikánk, de már nem sokáig várat magára a paprika sem.

Egyébként egészen meglepő, hogy itt a mérhetetlen homokos talajon azért a napi rendszeres locsolással milyen szépen növekednek a növények. Minden este slagból kapják a vizet és le is zuhanyozzuk a leveleiket is, és láthatóan nagyon jól érzik magukat. Kíváncsi leszek, hogy az új veteményes helyén jövőre hogy fognak növekedni, mert ott kicsit sötétebben tűnik a talaj, talán nem csak homok van ott kizárólag.

Közben minden nap foglalkozok a kis lovammal. Tegnap felraktam rá a kötőféket, és arra a kantárt, de Dabra reakcióiból az a sejtésem, hogy én raktam először zablát a szájába, nagyon ismeretlennek tűnt neki az érzés. Nem pánikolt, nem félt, de furcsa volt neki. Futószárazni természetesen csak a kötőfékkel futószáraztam, közben szokta a zabla jelenségét is. Aztán pedig földről tanítgattam, hogy mire is való ez a dolog a szájában. Nagyon átengedő, ez már most látszik, és amikor felültem rá szőrén, akkor ezúttal sokkal jobban el lehetett irányítgatni, mint két napja csak simán kötőfékkel. Így haladgatunk hát, nem elsietve a dolgokat. :)

Az első felülés

Vasárnap délután elérkezettnek láttuk az időt, hogy felüljek kicsi lovamra. Eddig csak földről dolgoztam vele, mert mint egyszer már írtam, újrakezdtünk vele mindent, így a felülést is úgy kezeltük, mint ha neki is ez volna az első.

Már délután felhoztam mindkét lovat a karámból, hogy a nagy forróságban lemossam őket és kicsit lehűljön az ő agyvizük is. Ezt Dabra már előző alkalommal és most is nagyon türelmesen végig állta, semmi toporgást nem produkált. Amikor végeztünk, elengedtem őket, hogy megszáradjanak, és csak pár órával később fogtam meg ismét a kisasszonyt, hogy felnyergeljem. Krisz nyerge jóval nehezebb, mint az angol nyergek, úgyhogy minden alkalommal kell hozzá némi lendület, hogy feldobjam a hátára, de már ezt is szépen megszokta, meg úgy általában sem parázik be a hirtelen mozdulatoktól.

A pályán szépen elkezdtem vele a szokásos munkát futószáron, és amikor úgy láttam, hogy teljesen nyugodt és "velem van", akkor megkértem Kriszt, hogy jöjjön és vegye át tőlem a futószárat. A felülés ideje alatt állt, mint a cövek, még csak ki sem billent az egyensúlyából, mindössze csak hátranézett csodálkozva, hogy én most mit is keresek ott fent? Megszaglászta a lábamat, majd elindultunk. Kizárólag lépést kértünk tőle. Egyáltalán nem volt nyugtalan, figyelt arra, ami történik és a hangomra is reagált, amikor megállást kértem tőle, vagy amikor újra lépnie kellett.

Elképesztően kényelmes az egész háta és a lépése is finom puha, alig mozdul, szélességében is pont az a méretű ló, amit szeretek, szóval nagyon nagy volt az öröm. Ennek ellenére nem nyüstöltük sokáig, mindössze 10 percig ültem rajta, aztán leszálltam róla, és hogy ne ezzel érjen véget az edzés, még kicsit futószáraztam, játszadoztam vele földről, mint máskor is. Az izgalom legkisebb jelét sem mutatta egész idő alatt viszont kíváncsi volt, hogy mi történik. Szeretem az ilyen párosítást, mert az érdeklődő lóval nagyon jó együtt dolgozni. Az elkövetkezendő napokban minden nap elővesszük, aztán ha jól haladunk, hamarosan szabadon dolgozunk majd. :) Ez az a része a belovaglásnak, amit a legeslegjobban várok már.

Ismerkedünk

Lassan letelik az első hét, amit Dabrával eltöltöttünk. Egyelőre, így az elején még úgy tűnik, mint hogyha a híre kicsit rosszabb lett volna, mint amilyen ő valójában. Talán elfogult vagyok, hiszen ő az első saját lovam, de jelenleg egy kis tündérkének látom, aki kifejezetten szereti, hogy foglalkoznak vele, a figyelem középpontjában van. Naponta többször kimegyek hozzá mindenféle ok nélkül. Hogy lásson, hogy megszokjon, hogy tudja: ha megjelenek, az nm feltétlenül egyenlő a munkával.

Omár pedig láthatóan kiegyensúlyozott ismét, hogy van társasága, már nem ténfereg a karámban cél nélkül. Összenőttek, bár a kajánál még azért rendesen osztja a kis kanca az "öregurat", ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az Omár tomporán jól kirajzolódó patanyom.

Szerdán és csütörtökön nekem is volt Krisztiánon kívül társaságom. Kriszta barátnőm utazott le, és mivel ebben a forróságban nem igazán van sem kedve, sem ereje mást csinálni az embernek, mint valahogy hűsölni, így mindkét nap megfürdettük a lovakat slaggal. Dabra nagyon jól veszi az újdonságokat. Szerdán hajnalban, 5 után érkezett meg hozzánk a kovács, hogy rendbe szedje a régóta elhanyagolt patáit. Egyedül a jobb hátsó lábával volt gond, azt kifejezetten féltette, de amint végeztünk a művelettel, elégedetten legelészett tovább. Utána pedig a slagból jövő víztől sem félt, egészen a füle tövéig hagyta, hogy vizezzem, és ott sem csapott hisztériát. Gondolom, nekik is nagyon jólesett egy kicsit hűsölni.

Dabra, a kunfakó gyönyörűség

Sikerült a sörényét is teljesen kibogozni végre és szerencsére nem kellett drasztikus megoldásként az ollót választani. Szerda este pedig készített rólunk az én barátosném egy nagyon szuper fotósorozatot, hálásan köszönöm neki, nagyon sokat jelent ez a pár kép nekem. :)

 

Minden este, amint lement a nap és a kánikulával együtt a legyek és böglyök is eltűnnek, beviszem a pályára és futószárazom. Csak simán, minden felszerelés nélkül egy szál kötőfékkel. Egyelőre szeretném, ha stabilan tudná szóra csinálni a három jármódot, illetve a megállást, meg ahogy elnéztem, eléggé kötött még a mozgása, nem sok izom van rajta, úgyhogy jót tesz neki, ha szép fokozatosan kezd belelendülni a munkába, és engem is megismer közben.

Summa summarum, határtalanul boldog vagyok, egyszerűen minden alkalommal öröm kinézni a karámba és megpillantani azt a két lovat, és tudni, hogy azok a mi két lovaink. :)

Illetve ha már így belelendültem az írásba, akkor gondoltam, hogy megmutatom, mekkorák már most a "kis" közép-ázsiai kölykök. Most kezdenek el igazán megnyúlni, szinte napról-napra egyre nagyobbak.

Alba

Elérkezett az idő is, hogy most már órák hosszát ki vannak engedve, szinte reggeltől késő délutánig a többi kutya közé (estére, illetve amikor nem tudjuk őket igazán szemmel tartani, akkor még visszarakjuk őket a helyükre). Pannával kapcsolatban egyre inkább az az érzésem, hogy a szívem nagyon jól döntött, amikor elkezdtem kötődni hozzá és végül Krisztiánnak hála megtartottuk magunknak, mert annyira figyelmes és annyira keresi mindkettőnk társaságát, szinte 10-ből 7szer már behívható, ami azért egy 3 hónapos kölyöktől nagyon szép teljesítmény. Ugyanakkor ha kell, igazán kemény is tud lenni. Például rendíthetetlenül őrzi már most a többi kutya elől a kajáját, és az egy szem még eladó szukát is rendre dominálja. Alba pedig hatalmas házőrző lesz, már most olyan mély és komoly a hangja, szinte egész éjszaka éberen figyel minden mozzanatra (onnan tudom, hogy most már rájött, hogy tulajdonképpen ő tud ugatni is, és ezt főképp a hűvös éjszakában gyakorolja...).

Panna

És akkor megragadom az alkalmat, és mutatok 1-2 fotót az utolsó gazdátlan kölyökről is, hátha valakinek pont innen tetszene meg.

Eladó közép-ázsiai juhászkutya szuka

Nicsak, ki nyerít?

12 év telt el azóta, hogy elkezdtem lovagolni. És 12 éve szeretnék egy saját lovat. Kedvencek jöttek-mentek, de sosem volt egy sem az enyém, csak hosszabb-rövidebb időt tölthettünk el egymással, de rendszerint mire megszerettem őket és összecsiszolódtunk, az élet úgy hozta, hogy útjaink külön válnak egymástól. Az elején mindig nagyon nehezen viseltem ezt, aztán az évek során megedződtem.

Életem legintenzívebb és legboldogabb szakaszát élem most, de álmomban sem mertem gondolni, hogy mindezt még az is tetőzni fogja, hogy ilyen hamar lótulajdonossá válok. Kissé ott van bennem a félsz, hogy most annyira szép és jó és tökéletes minden, meg szeretném tartani ezt az állapotot, hogy ne árnyékolhassa be semmi.

Szóval, mint régebben írtam, Omárnak szüksége van egy társra. Nem birkára, nem kecskére, nem szamárra. Lóra. Nekem is nagyon jó lett volna, ha már nem mástól kell lovat kölcsönkérnem, és a belevetett munka gyümölcsét én magam szüretelhetem le. Nem is váratott sokáig magára a dolog: egy barátunk szólt, hogy ő pont most szeretné az eredeti tulajdonosának visszavinni egy kancáját, mert nem az igazi. Nincs ideje és energiája sem annyi munkát belefektetni, amennyiből igazán jó, együttműködő ló válna. Kicsit gondolkodóba estem, mert már nem akartam egy újabb olyan lovat, amivel nyűglődni kell, de végül Krisszel átbeszéltük a dolgokat és arra jutottunk, hogy a ló nincs elrontva, hanem még nincs igazán emberhez szoktatva. Ebből még azért sokkal könnyebb jót kihozni, mint ha az első eset állna fenn.

El is mentünk megnézni, és láss csodát, az a kanca, aki elszalad a karámban és ritkán engedi magát megfogni: megindult felém és félúton találkoztunk. Hosszú percekig szaglászott és hagyta magát simogatni. Gyönyörű szép, szürke arab-konyik, azaz kunfakó 5 éves kanca. Az anyja egy arab kanca, tőle a finom fejet, a kecses mozgást, a hosszú sörényt hozta, az apja pedig Eördögh András egyik remek konyik csődöre, tőle pedig a szívósságot, a masszív felépítést örökölte. Pár centivel magasabb is Omárnál, de nem az az igazi nagyló. Körülbelül akkora, mint egy quarter, szóval nekem tökéletes. :)

Ez az első fotó, amit Réka mutatott róla.

A napokban gondolkoztam, és nagyon úgy rémlett, hogy én ezt a kancát már láttam valahol. Sőt mi több, még fotóm is van róla! 3 évvel ezelőtt voltam Andráséknál egy fotósorozatot készíteni a szabadon élő lovakról, és a több száz fénykép között megtaláltam, amit kerestem: a 2 éves Dabrát.

2010 tavaszán, 2 évesen, téli bundával

Vasárnap pedig végül felkerekedtünk Jászszentlászlóra, hogy elhozzuk őnagyságát.A futó az első 2 km után durrdefektet kapott. Hálát adtam az égnek, hogy egyrészt van pótkerekünk, másrészt hogy ez nem a lóval együtt hazafelé történt.

Mit szépítsem a dolgot, a kisasszony nem adta könnyen magát. Mintegy 3,5 órába telt, mire felment a lószállítóra. Kértünk szépen, kértük határozottan, kértük még komolyabban, neki más elképzelései voltak. Végül lekerült a ponyva a lószállítóról, így már mindenhonnan kiláthatott, és akkor végre felment. Ezúton is köszönet a segítőknek!

Itthon már szépen, nyugodtan jött le, és egyből elkezdett legelni. Kis nyugtatásképpen még elkezdtem megfosztani a hatalmas, egész sörényt kitöltő rasztáktól. Ez annyira jól sikerült, hogy be is bóbiskolt a vége felé. Aztán összeengedtük Omárral, de az összeszagláson és egy visításon kívül semmi nem történt, nagy egyetértésben elkezdtek legelni. Nem volt rohangálás, nem volt hatalmi harc, semmi gond nem volt szerencsére.

Ma reggel pedig kiengedtük őket a nagy karámba is, de ott is elmaradt a rotyózás, szépen elkezdtek legelészni. Omár úriember módjára szíve hölgyét körbevezette, hogy merre találja a vizet, hol lehet egy pici szénát lopkodni és úgy összességében hol fog élni. :)

Isten hozott itthon, Dabrah! :)