2013.10.31.

Az elmúlt napok a szorgoskodásról és a régóta halogatott dolgok elvégzéséről szóltak. Rengeteg mennyiségű falevelet gereblyéztünk össze, amit a 3 eper-, 1 dió-, és megannyi akácfa hullajtott el az ősz folyamán. Abszolút ellene vagyunk az avarégetésnek, viszont a kullancsoknak sem akarunk telelőhelyet biztosítani, úgyhogy egész egyszerűen csak széthordtuk a tanya legtávolabbi pontjába, ahol már egyáltalán nem járkálunk. Ott szépen lebomlik majd magától.

Kaptak a malacok ólat végre, hogy a rossz időben legyen hova visszahúzódniuk. Nyáron ezzel nem volt gond, mert a bokrok aljára kényelmesen befészkelték magukat a meleg ellen, de most már egyre sürgetőbbé vált a dolog, úgyhogy egyik délután Krisz lerakott négy akácoszlopot, három oldalt feldeszkázta, majd a tetejére palát csavarozott. Nagyon pöpec lett, csak még a disznók nem avatták fel, de gondolom, hogy ha elkezdenek cidrizni, akkor majd jól fog esni nekik a beszalmázott kuckó.

Én pedig végre túlestem az ablakpucoláson is. Nagyon utálatos házimunkának tartom, de egyszerűen most már muszáj volt nekilátni, úgyhogy kívül-belül minden ablakot lesuvickoltam. A legszívósabb meló persze a bejárati ajtóval volt, a 9 üvegbetétjével, de most már legalább normálisan ki lehet látni . :D És ha már a nemszeretem dolgok napját tartottuk, elkezdtem a festésből hátrahagyott festékfoltokat eltávolítani az ajtófélfákról, s miközben súroltam, áztattam, megint súroltam, mantráztam magamban, hogy ha legközelebb festésre kerül a sor, minimum takarószalaggal letakarom az éleket, de ha ennek ellenére is festékes lesz valami a falon kívül, akkor azt még frissiben letörlöm és így nem leszek a magam ellensége.

Jutott még a mai napra slag ragasztás, életveszélyesen szétégett, a föld alól előásott kábel megszüntetése, függönymosás, portörlés, ablakpárkány igazítás. És még legalább kétszer ennyi dolgot tudnék felsorolni, amit meg kéne csinálni, de inkább nem agyalunk rajta, hanem amikor épp időnk-kedvünk engedi, akkor nekiállunk.

A beszámoló végére pedig egy kis őszi hangulatot hozok vaddohányokkal, amik ugyan iszonyatosan idegesítő és agresszív, kiirthatatlan gazok (oké-oké, a selyemfűméz ebből készül), mégis ilyenkor gyönyörűek. :)

Csipkebogyó tea

Van az udvarunkon egy elég nagy bokrunk, amin nyáron gyönyörű vadrózsák nyíltak, most pedig rengeteg piros csipkebogyó vár arra, hogy valamilyen formában feldolgozzam. Hallottam, hogy szörpöt és lekvárt nem túl szerencsés otthon készíteni belőle, mert tele van a belseje apró szálkás szőrszálhoz hasonlító magokkal, amik aztán a fogyasztáskor elképesztően tudják irritálni az ember nyelőcsövét, ráadásul nagyon macerás a magozás, passzírozás, stb. Plusz, hogyha felfőzném, oda lenne a rengeteg mennyiségben benne található C-vitamin is. Ezért aztán maradtam az egyszerű és nagyszerű szárításnál, hogy alkalomadtán teát ihassunk belőle.

Nem mondhatnám, hogy könnyen adja magát ez a természetes immunerősítő, mert már a bokorról való szedés közben is megszámlálhatatlan apró tüske fúródott a kezembe, és amelyik bogyó szétpréselődött a kezemben, még az sem kegyelmezett, és a benne található kis szálkák is beleálltak. Kesztyűt nem akarta húzni, mert akkor még annyira sem érzem a bogyó tapintását, és akkor tuti, hogy fülig csipkebogyós lettem volna.

Szedés után körömvágó ollóval lecsipkedtem mindkét végét, majd egy lapos aljú szűrőbe raktam, és a sparhelt melege mellett száradtak ráncosra. Megpróbálom csatos üvegben eltárolni, remélem, nem penészedik meg, bár szerintem jó sokáig száradtak, elvileg nem lehet gond.

Riport velem

Pár napja megkerestek az Életszépítők.hu oldal szerkesztőségéből, hogy szeretnének az ékszereim apropóján egy riportot készíteni velem. Ez lett belőle. :)

KreAlma ékszerek | Tanyán élő hobbiékszerész, akinek célja az önellátás

Kutyák a lovak mellett

Az egyik hazai western oldaltól megkerestek, hogy írjak pár gondolatot a fenti témába, Lunán keresztül bemutatva a border colliekat.

A border collie

Sokan tudják, hogy ez a fajta a legokosabb, legjobban tanítható a kutyák között. Ehhez kétség sem fér, ha az ember találkozik egy példánnyal, aki igazán összhangban van a gazdájával.

Ez a közepes termetű pásztorkutya Anglia és Skócia határvidékéről származik, és a nyáj őrzésére, terelésére tenyésztették ki. Könnyen és szívesen tanul, gyors és atletikus, és bár a gazdája utasításait azonnal teljesíti, mégis képes az önálló munkavégzésre is.

Jómagam 4 éve vagyok boldog tulajdonosa egy szuka bordernek, és bátran kijelenthetem, hogy mióta Ő is a család tagja, azóta teljesen átformálódott az életünk. Az áldozathozatal kellemetlen érzése nélkül alakítjuk úgy bármilyen programunkat, utazásunkat, sőt, költözésünket is, hogy maximálisan figyelembe vesszük az ő szükségleteit, sok esetben pedig kifejezetten hozzá igazítjuk a mindennapi dolgainkat. Amit nagyon sokan nem tudnak, vagy nem hajlandóak tudomásul venni a borderekről, hogy elképesztően nagy a mozgás- ÉS a szellemi foglalkoztatás iránti igényük. Nem egy és nem két olyan esetet ismerek, amikor a tulajdonos úgy tartja magánál a kutyát, hogy „van nagy kertünk, elvan ott, nem kell vele foglalkozni”. Bármennyire is szereti az ilyen ember a kutyáját, mégis boldogtalanná teszi ezzel. A minimális mozgása egy ilyen fajtának a napi 3-4 óra lenne, amiben legalább 1 órányi agyi aktivitást igénylő foglalkozás is van.

Hogy miért ideális lovas mellé a border? Mert ha már stabilan tud a behívásnak engedni, akkor nyugodt szívvel kivihetjük magunkkal terepre, s mivel nem vadászkutya, nem kell attól tartani, hogy egy felbukkanó vad után iramodik. Bírja a tempót (persze nyáron rá is fokozottan figyelni kell, én például rendszeresen viszek magammal egy liter vizet, amit több részletben adok oda neki, és ha látom, hogy elfáradt a hőségben, hagyom egy kicsit árnyékban pihenni), nagyon könnyen megtanítható neki, hogy ne a lovak lába alatt futkározzon. Ugyanakkor egy pályán való edzést is türelemmel végig ül a pálya szélén, vagy a lovardában elfoglalja magát: nézelődik, játszik a többi kutyával vagy a többi lovas vendégtől begyűjti a neki járó simogatásokat. Sok versenyző a versenyre is magával viszi ezt a nagyszerű társat, így azzal sem kell bajlódni, hogy a verseny ideje alatt hol legyen elhelyezve felügyelet alatt.

Ha már biztosan és jó ideje tudjuk, hogy a border collie mellett döntöttünk, akkor nagyon alaposan járjuk körbe a tenyészeteket. Hazánkban sajnos egyre több a fajtát szaporító, őket messzire kerüljük el, mert bár nagyon kecsegtető áron árulják a kölyköket, a szukák a legtöbb esetben minden tüzeléskor fedeztetve vannak, a kölykök pedig több genetikai betegségtől is szenvedhetnek. Legnagyobb ellenségük a diszplázia, mely lételemüket, a mozgást teszi fájdalmassá.

Továbbá nem árt eldönteni, milyen irányt szeretnénk venni: ha terelésre is szeretnénk vinni, akkor kifejezetten munka vonalú tenyésztésből válasszunk, mert a hobbi célra lehozott almok közül nem biztos, hogy olyan kutyát tudunk kiválasztani, ami alkalmas lenne rá, viszont kiválóak a többi kutyás sportra (pl. frizbi, agility, dogdancing, flyball) és a lovas ember mindennapi életébe is remekül beleillik.

Számomra a legjobb választás volt, hogy a mostani kutyám mellett döntöttem, el sem tudnék képzelni ideálisabb négylábú társat, ugyanakkor azt mondom, hogy nem való mindenkinek ez a fajta! Ha nem tudod minden nap kellően lemozgatni (fagyban, hóban és esőben is), eleget törődni vele, új dolgokat tanítani neki, a barátodként bánni vele, akkor kérlek, ne engedj a divatnak, és ne a border collie-t válaszd kutyádul, ugyanis teljesen igaz az a mondás, hogy ez a fajta nem kutya, hanem border collie.

Ivartalanítás

2013. október 21. és november 3. között Kecskeméten valamennyi állatorvosi rendelőben ivartalanítási akciót tartanak. Kapva kaptunk is az alkalmon, és kedden elvittem a két macskaságot, Hubát és Szamócát a Pet City-be. 5 évvel ezelőtt Pixit is itt ivartalanítottuk, úgyhogy nyugodt szívvel bíztam a dokira a két rosszcsontot is. Az odafele út nem volt teljesen zökkenőmentes, mert macskaszállító doboz híján egy nagyobb kartondoboz jutott nekik, amit feltett szándékuk volt belülről atomokra cincálni, hogy valahol kibújhassanak.

A rendelőbe beérve először Szamika kapta meg az altató injekciót, nagyjából 2 percen belül már "belső utazáson" vett részt, el is vitte hamar az asszisztens a műtőbe. Addig Hubát kivettem a dobozból, ölbe vettem, aki erre úgy lenyugodott, hogy az új hely, az új szagok és új zajok ellenére a legnagyobb boldogsággal dögönyözött é dorombolt. Meg is jegyezte az asszisztens, amikor jött hozzá is, hogy beadja a szurit, hogy itt bizony még nem igen hallottak macska dorombolást. :)

A két cicc összesen talán 15 perc alatt kész is volt, vihettem haza az alvó rongybabákat. Az első napot és éjszakát velünk töltötték bent, a házban felügyelet alatt. Huba 2-3 óra alatt magához tért, de Szami csak hajnalban ébredt fel, akkor viszont már úgy viselkedett, mint aki nem egy hasi műtéten esett át, ugyanis a legnagyobb természetességgel és a legkisebb fájdalmat sem mutatva ugrándozott bútorról bútorra.

Viszont mivel nap közben nagy buzgóságában leszedte a kötést magáról, és az egyik külső varratot kitépte, így ráraktam a dokitól kapott parabola gallért, de azzal közlekedve enyhén szólva is önveszélyes volt, ezért előkotortam egy fél pár régi térdzoknimat, levágtam a lábfej részt, 4 lyukat vágtam a négy lábikónak, és megpróbáltuk beleszuszakolni őmacskaságát a kényszerzokniba. Azt hiszem, a képek önmagukért beszélnek. :D

Nemezelő tanfolyamon jártam

Pár hete elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy szeretnék belekóstolni a nemezelés technikájába. Nem titkolt szándékom egyszer elkészíteni a saját nemezelt nyeregalátétemet, úgyhogy többek között ezért is kezdtem el kutatni a neten nemezelő tanfolyam után. Rá is találtam Eszterre, és szerencsére nála éppen akkor szerveződött egy tanfolyam, aminek a témája a mandala nemezelése volt. Gyorsan jelentkeztem is rá, nehogy lemaradjak róla, így hát ma reggel felkocsikáztam Pestre, hogy délután 2-ig amit lehet, azt ellessek erről a csodaszép, hagyományos kézimunkáról. Nagyon jól éreztem magam, Eszter nagyon segítőkész oktatóként mindent elmagyarázott még nekem is, aki egyedüli kezdőként voltam jelen a csoportban, a többiek már mind gyakorlottabbak voltak nálam.

Pillanatképek a munkafolyamatokról

Délutánra egy hatalmas kerek faliképpel lettem gazdagabb, amit még csak azért nem mutatok meg, mert még szeretnék rá némi díszítő hímzés is tenni, úgyhogy a végeredményről majd később hozok fotót, de már ki is néztük neki a helyet, hogy hova fog felkerülni.

A foglalkozás után pedig anyuékkal töltöttem a nap további részét, egy iszonyatosan finom ebéd után öcsémnek elmentünk megvenni a születésnapi ajándékát is, végül sötétben értem haza kis tanyánkra, ahol Krisz már minden két- és négylábút már megetetett, úgyhogy nekem semmi dolgom nem volt. :)

Erdélyi kiruccanás és Pityu

Hetekkel ezelőtt kitaláltuk, hogy kiutazunk Kőrösfeketetóra (román nevén Negrenibe), a minden évben megrendezésre kerülő Feketetavi vásárra. Szerelmesei vagyunk Erdélynek, én először 2010-ben voltam kint, Krisztiánnak pedig volt szerencséje 2011-ben egy 1 hónapos túra keretében lóháton bejárni a legszebb részeket. Most csak egy fél napos kirándulásra volt lehetőségünk, de tavasszal szeretnénk pár napot kint tölteni.

Őszbe burkolózott a táj a Királyhágón

Évek óta szeretnék egy igazi, viseletes női csizmát magamnak, és azzal a szándékkal mentem ki a vásárra, hogy márpedig csizma nélkül haza nem jövök. Sajnos azonban minden volt, csak olyan csizma nem, amilyet szerettem volna. Ami pedig gyönyörű és remek állapotban volt, az nem jött fel a lábamra. Szerencsém volt, amikor már feladtam a dolgot, és elindultunk vissza a parkolóba, megpillantottam egy piros szegélyes, kemény szárú csizmát. Félve felpróbáltam, mert felkészültem rá, hogy vagy túl kicsi, vagy túl nagy lesz. És akkor egyszeriben felkerült a lábamra a pont hozzám passzoló lábbeli! Kis alkudozás után már meg is vettük.

Ezen kívül már csak egy kötött kardigánt kerítettem magamnak, és bár szerettünk volna pár terítőt vagy faliképet is hazahozni, annyira tucatáru volt mind, hogy elment tőle a kedvünk. Összességében akinek van idegrendszere és türelme végig guberálni 2 nap alatt a vásárt, az biztos, hogy kincseket talál. És nem mondom, nekem is szerencsém volt a csizmaügyben, de azt hittem, inkább az lesz a jellemző, hogy sok dologról le kell magunkat beszélni, hogy ne hozzunk haza egy kisebb üzletnyi holmit. Viszont, ahogy édesanyám is mondta, egy álommal kevesebb, most már nem fog minden évben eszembe jutni, hogy bárcsak kimennénk a vásárba. :)

Hazafelé még meglátogattuk barátainkat a Szász Tanyán, Berettyóújfaluban. Ahogy Huba és Szamek is anno úgy került hozzánk, hogy még csak meg sem fordult a fejünkben, hogy macskákat hozzunk haza, úgy most azzal nem számoltunk, hogy egy hatalmas, tekintélyes kakassal fogunk útnak indulni. Ugyanis az ottani állományban nagyon sok kakas gyűlt fel, és ahogy szóba került, hogy Krisz meg régóta szeretne egy olyan igazi, naaaagy, díszes tollú kakast a tanyára, vendéglátóink örömmel mondták, hogy válasszunk a sok közül egyet és vigyük Isten hírével. Így is lett, s amint meglett a kiválasztott férfiú, zsákba raktuk, és megindultunk hazafelé. Krisztián közben a Pityu nevet adta neki, mert ahogy mesélte, gyerekkorában a nagyszüleinek is volt egy Pityu nevű kakasa. Még aznap este beraktuk a már elült helyi népséggel, de az igazi mivoltát csak másnap reggel mutatta meg igazán.

A legnagyobb meglepetésünkre János, az eddig legvisszahúzódóbb kakasunk olyan vehemenciával támadt rá a nálánál legalább 4x nagyobb óriásra, mint egy elszánt ninja. Videóra vettük, de félő, hogy még ránk nyomnák a kakasviadaloztató címkét, úgyhogy ezt nem rakom fel. :) Minden esetre Jánosunk most megmutatta, hogy egy igazi harcos lakozik benne, úgy kellett már lehűteni az agyát, és arrébb tessékelni seprűvel, hogy most már hagyja abba a pattogást, mert árt a szépségének. Gyanítom, hogy ezzel a lépéssel alaposan belegázoltam az önérzetébe, mert este nem volt hajlandó a tyúkólba betessékelni magát,és csak hosszas kergetőzések után tudtam bezavarni, de láthatóan másnap reggelre kialudta a sértést, mert a szokásos menetrendjét tartva szépen körbekapirgálta a tanyát a legnagyobb nyugalomban, oldalán a kis fekete párjával. Pityu pedig egy nagy, jóindulatú behemótnak tűnik első látásra, igazából a tyúkok is simán arrébb tessékelik még, ha az útjukban van, nem csap patáliát, csak megvédi magát, ha belekötnek.

Itt látszik a leginkább, hogy még a tyúkok is eltörpülnek mellette.

Jenci is természetesen zokon vette az új jövevényt,
úgyhogy állandóan keresi a tanya legmagasabb, általa is
elérhető helyeit, hogy onnan kukorékoljon a világba.

Első igazi kenyerem

2001 óta október 16-án tartják a kenyér világnapját. Ennek apropóján (bár 1 nappal előbb) én is nekipróbálkoztam az első, kézzel dagasztott, sütőben sütött kenyeremnek. Anyutól kaptam egy kenyérsütőgépet, és imádok is vele kenyeret készíteni, mert főleg akkor nagy segítség, ha nap közben jövök rá, hogy elfogyott, viszont bármennyire sok dolgom is van, a gép 3-4 óra alatt teljesen önállóan megcsinál mindent, és csak a végeredményt kell kiemelnem a sütőformából.

Viszont mindenképpen szerettem volna már kipróbálni az igazi, hagyományos kenyérsütést is. Annyi recept zúdult rám ennek hatására, hogy inkább kiválasztottam kettőt, és annak ötvözéséből készítettem el a magamét.

Hozzávalók (legközelebb megduplázom a mennyiséget, mert viszonylag kis cipó lett)

0.5 kg liszt (25 deka sima BL55-ös és 25 deka BL 80-as)

1 ek só

1 csomag élesztő

1,5 dl tej

1 ek cukor

2-3 dl langyos víz

A tejet megmelegítettem, hogy az élesztő és a cukor összedolgozhassanak. Amíg az élesztő felfutott, addig kimértem a lisztet, beleszórtam a sót. Majd hozzáöntöttem a még mindig langyos élesztős-cukros tejet, és elkezdtem összegyúrni, miközben folyamatosan adagoltam hozzá a langyos vizet, de csak annyit, amennyit felvett. Nekem 2,5 dl elég volt hozzá. Addig dagasztottam, amíg el nem vált a kezemtől és a táltól, és már nem volt ragacsos. A tálban hagytam, konyharuhával letakartam, és mivel amúgy is fűtöttünk a sparheltben, leraktam a kellemesen meleg étkezőben, hogy 2 óra alatt a két-háromszorosára keljen.

Amikor letelt az idő, még egyszer átgyúrtam, hajtogattam jobbra-balra, alulról-felülre, és vissza. Ekkor még egyszer letakartam, és kb. fél órát hagytam még pihenni. Közben begyújtottam a gáz sütőt, a legmagasabb fokozatra állítva, és középre rácson beleraktam egy jénait, hogy jól átforrósodjon.

A fél óra után szépen kivettem a tésztát a tálból, a jénai alját kicsit beliszteztem, beleborítottam a kenyeret, a tetejét késsel beirdaltam, illetve a kezemmel vizet spricceltem rá, hogy jó ropogós legyen a héja.

Kicsit visszább vettem a hőmérsékletet, olyan 180 fokra kb, és úgy számoltam, hogy kb 40 percig sütni fogom. 30 perc után kimentem, és letakartam a tetejét alufóliával, mert az gyorsabban pirult, mint a többi része. 10 perc múlva kivettem, a jénaiból kiborítottam, és rácson hagytam kihűlni.

Tavasz-nyár-ősz

Elkészítettem a négy évszakos fotósorozat harmadik részét is. Ebben a bejegyzésemben mutattam, hogy mennyire más a tanya tavasszal és nyáron, de most hozzácsatoltam az őszi arcát is. A fotók szinte napra pontosan 3 havonta készülnek, és ezért nem akartam várni addig, amíg a fák levelei is teljesen elkezdenek sárgulni, barnulni.

A középső udvar, lényegi változás nem történt.

A hátsó karámban jól kitaposták a lovak a legelni valót,
ezt, hogyha lesz lehetőségünk, bevetjük legelőkeverékkel.

A veteményesnek leáldozott, és a helyét a szénabálák
foglalták el. Jövőre a kert is máshol lesz.

Az udvar is szépen tartja magát, a fű sincs már kiégve,
és újra próbál kinőni ott, ahol a vízvezetéknek árkot ástunk.

A tűzrakóhelyről is fedél alá került a kerti bútor, és most az előtérben tesz jó szolgálatot nekünk. Nagyon sötét volt az eredeti étkezőnk, és nyáron a hűvössége is nagyon jól esett, de most, hogy az ottani sparheltben fűtünk, nem olyan élvezetes ott enni, így hát most itt szoktunk reggelizni és vacsorázni. :) Világos is, és rálátunk az udvarra. Jókat szoktunk nevetni, ahogy a macskák észrevesznek minket az ablak túloldalán és mindent elkövetnek, hogy valahogy be tudjanak hozzánk jönni.

A fűszernövények is már bekerültek, hogy az éjszakai fagy ne tegyek őket tönkre, valamint a nyáron eltett lekvárok, szószok, csalamádék is szépen katonásan várják, hogy egymás után felbontogassuk őket. Egy baracklekvár és egy csalamádé már el is fogyott, mindkettő nagyon finom volt, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. :D

A farm, ahol (jól) élünk - 4. rész

Hosszas értekezésbe fogunk, hogy a gyógyítás gyakran fájdalommal jár, meg hogy vannak jó és rossz gyógyítók. Egyszer csak érzem, hogy apró karmok kapaszkodnak nadrágszáramba. Meglepődve nézek le. Két végtelenül aranyos kiscica mászik fel lábamon, nagy elszántsággal.

- Macskák is vannak itt? De jó! – lelkendezem. A két szőrmók rám mered:

- Miajó? Miajó?

- Az a jó, hogy itt vagytok - örvendezem. – Imádom a cicákat!

Kézbe veszem őket, hosszan simogatom finom bundájukat, máris elégedetten dorombolnak.

- Ők Huba és Szamek! – közvetít Luna. – Ifjoncok, nem régóta mászkálnak szabadon.

- Mondjátok csak, nem lesz abból baj, hogy ennyi kutya között vagytok?

- Baj? Miféle baj?

- Hát hogy üldözés, meg kergetés, meg erőszak, meg… meg… - próbálom körülírni a körülírhatatlant.

A két macsek egymásra nevet.

- Á dehogy, jól kijövünk velük, nem bántjuk őket, csak néha játszásiból rájuk ijesztünk. Nem vagyunk mi olyanok!

- Nos… én fordítva gondoltam.

- Fordítva?  - néz össze Huba és Szamek. – Úgy érted, hogy ők üldöznének minket? Hát ez nagyon jó vicc! Tréfás ember vagy, te újságíró!

- Szóval nem féltek tőlük?

Viháncolva leugranak, körbeszaladgálnak az udvaron.

- Halljátok, mit mondott ez az ember? Hogy nem félünk-e a kutyától?!

Általános nevetés tör ki, a jókedv futótűzként terjed, még a baromfiudvar lakóira is ráragad, bár ők nem is hallották az előzményeket.

A három kamaszkutya már hanyatt fekve, egymás hegyén-hátán tekereg, aztán a két cica is közébük robban. Bella is megfeledkezve duzzogásáról, önfeledten szórakozik.

A nagy ugatás, nyávogás, kotkodácsolás mellett mintha röfögésszerű szólamok is kiszűrődnének a hangzavarból.

Luna nagy nehezen erőt vesz magán, s miközben szája még mosolyra görbül, megpróbál komolynak látszani.

- Ne vedd sertésnek, hogy kinevetünk. Egyszerűen csak jókedvünk van, bocsi.

- Ugyan, hagyd, semmi probléma. Hanem mondd csak, jól hallom, hogy valakik itten röfögnek?

- Persze, épp most akartalak összeismertetni velük. Gyere, itt is vannak mindjárt.

A tágas, elkerített helyen két mangalica disznót látok, lelkesen dugják orrukat a kerítéshez.  Luna nem bír ellenállni a kísértésnek, oda-odakap, s veszettül csahol. Aztán pár perc múlva megunja.

- Csak játszunk – szalad vissza hozzám.  – Ők Hurka és Kolbász.

- Hűha - mondom – Ez malacszempontból eléggé morbid, nem?

- Arra célzol, hogy…? Á, nem érdekes. Nem tudják, mi az. Meg aztán, nem eszik itt olyan forrón a… sonkát.

- Oké. Beszélnék velük is.

- Hát… Mindegy, próbáld meg…

- Üdvözlöm önöket! – lépek oda a kerítéshez. – Én egy újság…

- Adj enni, adj enniiii!

- Bocsánat, én csak…

- Adj enni, adj enniii!

- Én nem, én…

- Adj enni, adj enniii!

Sürgősen visszavonulót fújok.

- Te, ezek mást nem tudnak mondani?

A border collie nevet.

- Nem mindegy, mit kérdezel. Figyelj csak!

Visszamegy a kerítéshez, nyugodtan leül, és várja, hogy elüljön a hangzavar.

Lassan alábbhagy a visítozás, a két malac fejét fogatva néz.

- Kvízkérdés következik - így Luna. A disznók szeme felcsillan.

- Melyik moslékos vályúba fér több moslék? Aminek a hossza egy disznóláb, vagy aminek a hossza egy rőf?

- Rőf! Rőf!  - vágják rá egyszerre.

- Biztos? Nem a disznólábnyi?

- Rőf, rőf! – mondják lelkesen.

- Jól van, mást úgy sem tudsz most belőlük húzni – szól a kutya. – Menjünk!

Még visszanézünk a két mangalicára, akik felvillanyozva túrják bele orrukat a vályúba, csámcsogva, dünnyögve zabálják ki a reggeli maradékot.

- Disznók …  - húzza el száját a collie, némi undorral. – Hogy tudnak így enni…?

Ballagunk a ház felé, én elgondolkodva, a kutya szóval tart.

- Szóval kopogj be nyugodtan, mondd, hogy én küldtelek! Barátságos ember, nincs mitől tartanod! Én általában be szoktam menni, de most mindenki annyira föl van bolydulva, muszáj kicsit ráncba szedni a társaságot. Vigyázz, egy gereblye!

- Hol?

Minden éjfekete és sötét, a zajok, neszek mintegy szűrőn keresztül jutnak el tudatomig. Aztán egyszerre csak megindul a véráram, hallásom kiélesedik, szemem kinyitom, de csak foltokat látok. Újra becsukom, így a fény nem zavar.

- Légzésleállás volt, de már stabil.

- Szaturáció normális.

- Infúzió megy!

- Háromra emeld! Egy, kettő, há-rom!

Érzem, hogy a magasba lendülök. Hordágyon fekhetek, lépkednek velem. Betolnak egy járműbe, ajtók csapódnak, motor bődül. Ringatózom. Valaki megfogja a kezemet.

- Uram, uram, hall engem?

Újra felemelem szemhéjamat, mázsás súly húzná vissza.

- Érti, amit mondok?

Bólintanék, de a nyakmerevítő ebben megakadályoz, ezért csak pislantással jelzek.

- Tudja, mi történt?

Megráznám a fejem, de nem tudom.

- Pislogjon egyet, ha igen, és kettőt, ha nem.

Ez most sok így egyszerre. Végig kell gondolnom, mi mit jelent. Lassan pislantok kettőt.

- Jól van, semmi gond! Volt egy csúnya autóbalesete, megsérült. De ne aggódjon, minden rendben lesz, meg fog gyógyulni!

Pislogok egyet, hátha ezzel örömet okozok neki.

- Ez az! Most kórházba szállítjuk, ahol szépen összerakják. Jobb lesz, mint új korában!

Fokozatosan visszajönnek az emlékek. A gereblye… nem, a fékcsikorgás. A csattanás.

- A kocsim...

- Tessék? Ne erőlködjön, most mondja, figyelek!

- A Toyotám…

- Az Toyota volt? Édes uram, hát nem néztem ki belőle. Mondjuk, mást sem. Igen ramaty lett az autója. A rendőrök szerint ment vagy 180-nal. Hát tudja, ezen az úton… Óriási szerencséje volt.

Elhallgat. Nem is bánom. Gondolataim csaponganak, aztán megnyugszanak. Csak fekszem fadarabként, hallgatom a motorzajt, meg az adó-vevő recsegését, a diszpécser hangját. Egy könnycsepp csordul ki összeszorított szempillám közül, és gördül le arcomon. Furcsa, nem is forró az a csepp, hanem hideg.

Nem a kocsimat sajnálom.