Nicsak, ki nyerít?

12 év telt el azóta, hogy elkezdtem lovagolni. És 12 éve szeretnék egy saját lovat. Kedvencek jöttek-mentek, de sosem volt egy sem az enyém, csak hosszabb-rövidebb időt tölthettünk el egymással, de rendszerint mire megszerettem őket és összecsiszolódtunk, az élet úgy hozta, hogy útjaink külön válnak egymástól. Az elején mindig nagyon nehezen viseltem ezt, aztán az évek során megedződtem.

Életem legintenzívebb és legboldogabb szakaszát élem most, de álmomban sem mertem gondolni, hogy mindezt még az is tetőzni fogja, hogy ilyen hamar lótulajdonossá válok. Kissé ott van bennem a félsz, hogy most annyira szép és jó és tökéletes minden, meg szeretném tartani ezt az állapotot, hogy ne árnyékolhassa be semmi.

Szóval, mint régebben írtam, Omárnak szüksége van egy társra. Nem birkára, nem kecskére, nem szamárra. Lóra. Nekem is nagyon jó lett volna, ha már nem mástól kell lovat kölcsönkérnem, és a belevetett munka gyümölcsét én magam szüretelhetem le. Nem is váratott sokáig magára a dolog: egy barátunk szólt, hogy ő pont most szeretné az eredeti tulajdonosának visszavinni egy kancáját, mert nem az igazi. Nincs ideje és energiája sem annyi munkát belefektetni, amennyiből igazán jó, együttműködő ló válna. Kicsit gondolkodóba estem, mert már nem akartam egy újabb olyan lovat, amivel nyűglődni kell, de végül Krisszel átbeszéltük a dolgokat és arra jutottunk, hogy a ló nincs elrontva, hanem még nincs igazán emberhez szoktatva. Ebből még azért sokkal könnyebb jót kihozni, mint ha az első eset állna fenn.

El is mentünk megnézni, és láss csodát, az a kanca, aki elszalad a karámban és ritkán engedi magát megfogni: megindult felém és félúton találkoztunk. Hosszú percekig szaglászott és hagyta magát simogatni. Gyönyörű szép, szürke arab-konyik, azaz kunfakó 5 éves kanca. Az anyja egy arab kanca, tőle a finom fejet, a kecses mozgást, a hosszú sörényt hozta, az apja pedig Eördögh András egyik remek konyik csődöre, tőle pedig a szívósságot, a masszív felépítést örökölte. Pár centivel magasabb is Omárnál, de nem az az igazi nagyló. Körülbelül akkora, mint egy quarter, szóval nekem tökéletes. :)

Ez az első fotó, amit Réka mutatott róla.

A napokban gondolkoztam, és nagyon úgy rémlett, hogy én ezt a kancát már láttam valahol. Sőt mi több, még fotóm is van róla! 3 évvel ezelőtt voltam Andráséknál egy fotósorozatot készíteni a szabadon élő lovakról, és a több száz fénykép között megtaláltam, amit kerestem: a 2 éves Dabrát.

2010 tavaszán, 2 évesen, téli bundával

Vasárnap pedig végül felkerekedtünk Jászszentlászlóra, hogy elhozzuk őnagyságát.A futó az első 2 km után durrdefektet kapott. Hálát adtam az égnek, hogy egyrészt van pótkerekünk, másrészt hogy ez nem a lóval együtt hazafelé történt.

Mit szépítsem a dolgot, a kisasszony nem adta könnyen magát. Mintegy 3,5 órába telt, mire felment a lószállítóra. Kértünk szépen, kértük határozottan, kértük még komolyabban, neki más elképzelései voltak. Végül lekerült a ponyva a lószállítóról, így már mindenhonnan kiláthatott, és akkor végre felment. Ezúton is köszönet a segítőknek!

Itthon már szépen, nyugodtan jött le, és egyből elkezdett legelni. Kis nyugtatásképpen még elkezdtem megfosztani a hatalmas, egész sörényt kitöltő rasztáktól. Ez annyira jól sikerült, hogy be is bóbiskolt a vége felé. Aztán összeengedtük Omárral, de az összeszagláson és egy visításon kívül semmi nem történt, nagy egyetértésben elkezdtek legelni. Nem volt rohangálás, nem volt hatalmi harc, semmi gond nem volt szerencsére.

Ma reggel pedig kiengedtük őket a nagy karámba is, de ott is elmaradt a rotyózás, szépen elkezdtek legelészni. Omár úriember módjára szíve hölgyét körbevezette, hogy merre találja a vizet, hol lehet egy pici szénát lopkodni és úgy összességében hol fog élni. :)

Isten hozott itthon, Dabrah! :)