Megérkezett!

Április 26-án, este nyolc órakor a világra pottyant Dabra csikója, egy gyönyörűséges kis kunfakó kanca!

Semmi jelét nem mutatta az ellésnek, így a legnagyobb meglepetésemre este a nagy kutyaugatásra mentem ki a házból, és akkor láttam meg, hogy lovam lábai előtt egy kis csomagocska bukdácsol. Rohanok be a házba, kiabálok Krisztiánnak, hogy megszületett a csikóóóóó! Közben remegő kézzel keresem a fényképezőt, a kártyát, az elemlámpát, mert bár még valamennyire világos volt, tudtam, hogy a gépnek ez már kevés lesz, meg hamar kukk sötét lesz és mi se fogunk látni tovább az orrunk hegyénél.

Szaladunk ki a karámba, de persze, ahogy közelítettünk az újdonsült édesanya és a kis jövevény felé, már egyre halkabban, lassabban mozogtunk. Még rajta volt a magzatburok, csak a feje és a vállai szabadultak ki belőle. Gyakorlatilag 10 perc alatt lezajlott az ellés, és Dabra, mire mi odaértünk, már rég talpon volt, és épp csak egy-két kaparásnyom jelezte, hogy néhányat kapálózhatott, amíg kitolta magából a kicsit.

Az első fotó Róla :)

Leguggoltunk tőlük 3 méterre és megállt az idő. Az első percekben teljesen megfeledkeztem a fényképezőgépről, egyszerűen csak néztük ezt az új kis életet, az első lélegzetvételeit, a még magzatvíztől vizes bundáját, az öntudatlan lábmozgatásokat. És Dabrát, hogy biztos minden rendben van-e, jól van-e ő is, de persze, semmi probléma nem volt, ő már ott állt a csikója fölött, és összeszagoltak. Életükben először. Beszívták egymás szuszogását, és ezzel örökre bevésték az agyukba, a lelkükbe azt az illatot. Aztán szép lassan, óvatosan elkezdte szárazra nyalogatni, de az idő gyorsan lehűlt 13-14 fokra, ezért kicsit több időre volt szükség, hogy teljesen megszáradjon a kis bundácskája.

Körülbelül fél óra múlva, a harmadik próbálkozásra fel is állt, és onnantól kezdve három órán keresztül le sem feküdt pihenni. Valamiért azonban Dabra állandóan vele szembeállt, amikor szerette volna megkeresni a cicijét, így 2 órán keresztül nem tudott szopizni. Nagyon fontos, hogy ezen az időn belül megkapja a föccstejet, mert ezután a csikó gyomorműködése megindul, és hiába issza meg a tejet, azt megemészti, és az immunerősítő anyagok nem szívódnak fel a bél falán. Úgyhogy itt úgy döntöttünk, kicsit közbeavatkozunk. Krisztián ölbe kapta a csikót, én pedig átvezettem Dabrát a benti karámba, hogy közelebb legyenek hozzánk, és elkezdtük a próbálkozást a szoptatással. Nem tudom, mennyi idő telt el, mert megszűnt az időérzékem, de olyan ötödik-hatodik próbálkozásra sikerült összehozni. Ekkorra viszont minden erő kiment a lábaiból, és úgy rogyott össze, mint egy kis rongybaba. A polár pulcsimmal törölgettem teljese szárazra, mert fázott, és amíg melegedett, újra erőre kapott, úgyhogy megint tudtuk kicsit az evést gyakorolni egészen addig, amíg Dabrának az utófájásai meg nem kezdődtek, és meg nem ellette a méhlepényt, aminek a kilógó végére előtte egy csomót kötöttem, hogy a csomó súlya által saját magát kihúzza. Hajnali 2 felé viszont a mi erőnk is elfogyott, pedig nem is mi szültünk. Legközelebb 5 órakor néztem ki rájuk, akkor a kiscsikó már saját magától szopott.

Először talpon

Másnap épp jó sok barátunkat vártuk vendégségbe, úgyhogy már élete első napján megkezdődött az emberekkel való ismerkedése, mert volt, hogy egyszerre négyen vettük körül és simogattuk, becézgettük. Nagyon kis karakán, vagány kiscsajjal van dolgunk, az anyját simán otthagyja bármikor, amitől persze kis lovam rendszeresen éveket öregszik, és alig győzi utolérni.

Neve? Az még nincs. :)