2013.09.25.

A hétvégén az ország keleti felét céloztuk meg, esküvőre voltunk hivatalosak Hortobágyra, s ha már arra jártunk, elmentünk Krisztián nagymamájához Berettyóújfaluba és édesanyjához, Debrecenbe. A hortobágyi lagzi úgy zajlott, ahogy azt az ember elgondolja: csikós felvezetéssel, a vőlegény lóháton, a menyasszony lovas hintón érkezett, és mindkettőjükön gyönyörű, hímzett ruhaköltemény díszelgett. A mulatozás hajnalig tartott, majd másnap egy tartalmas reggeli után újra útnak indultunk, hogy mielőbb hazaérjünk a mi kis tanyánkra. Amíg mi oda voltunk, édesapám jött le tanyaőrségbe és ahogy elnéztem az arcát, a jókedvét, ilyet még fogunk csinálni, mert ő is kisimult a vidéki levegőn, messze Pesttől.

Már odafelé, de a hazaúton még intenzívebben elöntött minket az érzés, hogy a szerelmesei vagyunk az otthonunknak: jó volt a barátokkal találkozni és az ifjú pár boldogságában osztozni, de nagyon vártuk már, hogy ismét otthon lehessünk a hatalmas állatsereglettel, az itthoni illatokkal, színekkel. Persze tudjuk jól, hogy fél év után az ember még nem sokall be az elszigeteltségtől, de jó érzés tudni, hogy még nagyon hazavágyunk, és az, hogy eljövünk otthonról, az nem egy felszabadult állapotot eredményez "végre nem vagyunk otthon" címszóval, hanem inkább egy kis kikapcsolódást jelent, és ami után még édesebb a hazatérés.

Egyébként a hétköznapok telnek a maguk kis megszokott medrében, a macskacicók egyre ügyesebbek az egérvadászat terén - sajnos van bőven miből válogatniuk, nagyon sok rágcsálónk van. Szorgosan dolgoznak az egércsapdáink is, és Hubáéknak is jó sokszor nyílik lehetőségük a vadászatot gyakorolni, de bízunk abban, hogy így talán sikerül kordában tartani őket. Most már éjjel-nappal ki vannak engedve, és nagyon jól összebarátkoztak a kutyákkal. A kölykök néha túl nagy lendülettel szaladnak eléjük, de minden alkalommal csak játszani akarnak velük, és Hubáék meg egy-két jól irányzott pofonnal jelzik nekik, ha túl messzire mentek. Viszont már rajtakaptam párszor a társaságot, hogy ha nem vagyunk kint velük, akkor kifekszenek az ajtó elé sütkérezni, és ha nagyon megfeledkeznek magukról, még össze is bújik kutya-macska.

Krisznek pedig úgy tűnik, sikerült még szénát találnia, úgyhogy pénteken érkezik a jövő tavaszig elegendő mennyiség, ráadásul egész jó áron is tudjuk megvenni, bár először madárnak nézték az én drágámat, de amikor látták, hogy irreális áron nem hajlandó üzletet kötni, egyből lejjebb adták. Gondolom, még a faluban az a hírünk, hogy mi vagyunk a városból kitelepült fiatalok, akik nyilván semmihez sem konyítanak, így aztán bepróbálkoznak, hogy mennyire tudnak minket lehúzni. :)

A baromfikkal vagyunk kicsit bajban, ugyanis legalább 4 kakasunk van, de igazából max. kettő lenne az, amit egészséges volna megtartani. Viszont nem tudjuk, melyikek legyenek azok, akik maradhatnak, és a többieket vajon levágjuk-e vagy próbáljuk meg elboltolni mással. Mindegyik kedves valamelyest a szívünknek: János azért, mert annyira kis balfék, hogy az már-már szerethető kategória és a két fekete társával nagyon összeszokott triót alkotnak, sajnálnánk megbontani ezt az idilli állapotukat.

Jenci a legkakasabb kakas most mindegyik között, és bár Jánosnál fiatalabb, mégis ő az, aki tisztességesen kukorékol, irányítgatja a nagy darab házi csirkéinket is, és már néhányat közülük be is cserkészett némi udvarlás után. A harmadik Berger, az én nagy kedvencem, ő is kakasosodik már, és igazán különleges színe van. Nevét a trapézgatyájáról kapta, mint amilyet a Hair egyik főszereplője is viselt. :D

János, a balfék

Berger, a trapézgatyás

Jenci, a főkakas