Már megint többen lettünk

Egy kedves ismerős, aki sokszor hozzá is szól a bloghoz, ráadásul nagyon jó tanácsokkal lát el minket, nagylelkűen rengeteg baromfit ajánlott fel nekünk, hogy ezzel is színesítsük az állományt.

Tegnap felkerekedtünk és egy csemői kitérővel megindultunk Biatorbágyra. A kitérőt egy Huba-Szamek testvérke elhozása miatt tettük meg, hogy elszállítsuk Biatorbágyra, túszcsereként a tyúkokért. A kismacska Pestig érve gondoskodott róla, hogy ne bóbiskoljak be, az összes karomon otthagyta a kézjegyét. Aztán valószínűleg a pesti szmogtól bekábult, és onnantól érkezésig megmutatta a cuki arcát is: aludt.

15 kétlábú, tollas egyént hoztunk el magunkkal, bár fotót még nem tudok róluk mutatni, mert az istállóban el vannak különítve. Egyrészt, hogy szokják a helyet, másrészt hogy az itthoni csirkék ne bántsák őket. Az antwerpeni kakast és a két barátnőjét már összeengedtük velük, de még csak a pasi mutatkozott be a 18 új nőjének. Tekintve, hogy a fél állománynak még nem nőtt vissza a tollazata, nagyon jó néven vette, hogy az itteni csirkedivat a monokini.

Készül rendületlenül Hurka és Kolbász helye is, Krisz küzd a dzsungelban, hogy mihamarabb kiköltözhessenek a mostani helyükről.

 

Most épp a dróthálónak ás árkot, hogy a malacok ne tudják magukat alatta áttúrni, aztán pedig a háló kifeszítése van hátra, az oszlopok már a földben ácsorognak szépen sorban. Mondjuk akkora a susnyás, hogy én szívem szerint fogadást kötnék Krisszel, hogy belegabalyodnak-e annyira, hogy moccanni se tudnak, de ő állítja, hogy simán elbánnak ezzel, és hamar letapossák. Remélem, neki lesz igaza. :)

Persze, amikor éppen semmi érdekes nem történik, mindig akad valami, ami nem hagyja, hogy üljünk a babérjainkon. A hét közepén Csutak okozott nekünk komoly fejtörést, ugyanis kitalálta, hogy ő már bizony nagy kutya, és különben is, a tanyán kívüli világ sokkal érdekesebb, meg kéne nézni, csavarogni kéne menni.

Első alkalommal egy szétrágott és aláásott kerítés fogadott látványként. Ekkor kapott egy nagy adag leszidást, álltam felette és sipákoltam, meg szégyelldmagadoztam de ettől függetlenül kora este is úgy döntött, meglóg. Azt már nem láttuk, hogy hol ment ki, mert a reggeli lukat eltorlaszoltuk, viszont villámgyorsan utánaeredtünk, és hazakiabáltuk. Persze itt megint elővette a jolly jokerét, azaz elterült a földön, hogy az ő 60 kilóját őfelőle arra húzzuk-nyúzzuk, amerre akarjuk, de nem fog a saját lábán visszajönni. Félelmetes fenyítőeszközként a pillekönnyű habpapucsommal kezdtem el nógatni, de abba is hagytam, amint rájöttem, hogy ezzel is csak magammal tudnék kiszúrni, mert 2 perc alatt fogom elszakítani. Akkor eldurrant az agyam, és valószínűleg végre sikerült annyira dühösen néznem őkelmére, hogy komolyan vett és inkább betakarodott kerítésen belülre.

Most már ilyen nagy pajtik vagyunk.

No, fogtuk is és életében először kikötöttük. Ezt kissé zokon vette, mint ha be is pánikolt volna, de úgy voltunk vele, hogy meg nem fogja magát fullasztani, mert úgyis rájön, hogy ha közelebb lép, akkor már nem feszül a lánc. Este néztünk rá legközelebb: nem jött rá, hogy kényelmesebb a laza láncon, úgyhogy egy kis hegyibeszéd megtartása után elengedtük, úgy gondoltuk lelkis kutya, érteni fog a szóból.

Hát, reggel 5-kor arra keltem, hogy Krisztián a határban alsógatyában és csizmában cibálja befelé Csutakot, aki 20 körömmel és négy láb satufékkel ellenkezett, hogy visszajöjjön. Szépen visszakötöttük láncra gondolkodni. Ekkor annyira besokkolt a lánctól, hogy meg sem mert mozdulni, mert azt hitte, hogy minden mozdulatra megfeszül a nyakán a nyakörv, pedig az csak akkor bántotta, ha nekilódult. Este bográcsoztunk, és újra elengedtük. Olyan behódolást még nem produkált, mint akkor. Azóta a nyitott kapun sem hajlandó kijönni, az eddig behívhatatlan kamasz első füttyre azonnal lábnál terem, és úgy viselkedik, mint a kisangyal. Azt hiszem, jókor jó helyen jól büntettük, és így felfogta a dolgokat. Szeretnénk, ha ez lenne az utolsó alkalom, hogy láncra kötöttük, de nincsenek illúzióim, hogy valamikor a későbbiekben nem próbálja-e meg újra.