Bejelentkezés

Mostanában többször eszembe jutott a blog, hogy mennyire mostohán magára hagytam az elmúlt években, pedig a tanyára költözés pillanatától fogva hatalmas boldogság volt minden poszt írása. De azt hiszem, hogy ahogy az élet is egyre-másra hozta elénk a fájóbbnál fájóbb pillanatokat, lassacskán a mindennapi életünkből is eltünedezett az az igazi naiv, mindenen átsegítő optimizmus és lelkesedés, ami sok-sok évig jellemzett bennünket.

2020. januárjában 5 nap különbséggel kellett búcsút vennünk két kutyusunktól is, Bécitől (tudjátok, a hatalmas mackótestű bernáthegyi hölgytől, aki Fló/Tücsök párja volt és már akkor a tanya lakói voltak évek óta, mikor mi ide betettük a lábunkat), és Csutitól, az első közép-ázsiai szukánktól. Előtte két évvel az idős, fekete öreguraságot, Flót kellett elengednünk, és cicákat is vesztettünk Szami, Hubci és Töpörtyű személyében, de az a januári 1 hét, az nagyon kikészített minket és bár igyekeztünk a magunk tempójában a helyükre tenni a dolgokat, nagyon hiányoztak még sok hónappal később is.

És akkor tavaly eljött eddigi életünk legeslegrémesebb időszaka, a tavaly június, amikor a legdrágább és legféltettebb kincsünk, Luna lett annyira beteg, hogy az emberfeletti erőfeszítéseink, az összes létező égi hatalomhoz szóló imádságunk, számtalan állatorvos látogatása sem volt elég, hogy ez a kis fekete-fehér csoda köztünk maradhasson még. Azóta hullámzó intenzitással gyász ül a lelkünkön, valahogy - legalábbis részemről - az otthonunk elvesztette azt az ártatlan boldogságsziget jellegét, ami valaha volt. Viszont bármennyire is csábító, az ember nem süppedhet bele hosszú-hosszú évekre ebbe a fájdalomba, mert akkor a meglévő kis családtagjai elől veszi el a jókedvű pillanatokat és élményeket, pedig ők nem tehetnek semmiről. Így aztán vonszolva, rugdosva magunkat, mentünk előre a napi teendők mentén tovább. Igazából valahol hálás feladat volt, hogy már aznap este és másnap reggel is bizony össze kellett szednünk magunkat, fel kellett kelni, ki kellett menni a házból és el kellett látni mindenki más élőt körülöttünk. Menni kell, csinálni kell, az élet olyannyira nem állt meg, hogy rá pár napra kiscsibék keltek ki, kisnyuszik születtek, a veteményes teendői is adtak épp annyi feladatot, hogy a munka mellett minden egyes pillanatot kitöltsünk, hogy addig se a fájdalom domináljon.

Ezután pedig eljött augusztus vége, és mintha a karma valahogy valamilyen nagyon apró gesztust próbált volna nekünk tenni azért a rettenetért, amit teljesen nyilvánvalóan elcs.szett, egy újabb kis négylábú csöppent az életünkbe. De róla inkább írok egy következő, kicsit vidámabb hangvételű bejegyzést.