Disznóvágás szomszédéknál

(érzékenyebb lelkűeknek csak óvatosan ajánlott bejegyezés)

Már párszor említettem Gyuri barátunkat a blogban, aki pl. karámot is átjött hozzánk építeni, meg rengeteg dologban adott már tanácsot, tőlük hozzuk a lovaknak a répát is, satöbbi. Nálunk jövő hétvégén lesz a disznóvágás, viszont napok óta stresszeltem magam, hogy még életemben nem vettem ilyenen részt, azt se tudom, mi lesz a dolgom, bírni fogom-e én gyomorral, mi után mi következik, milyen cuccokat kell beszereznünk és még vagy 50 ilyen kérdés keringett a fejemben. Persze elsőként és folyamatosan az fogalmazódott meg bennem, hogy hogyan tudnám én ezt az egész történést megúszni. Én vagyok az a városi lány, aki sikítozik, hogy úristen, szenved a szerencsétlen, képes volnék bőgve elé állni a disznónak, hogy márpedig nem vágjuk le, és különben is, nem mesélhetnénk-e neki elaltatás előtt, meg egyáltalán, én tulajdonképpen kihívom magunkra az állatvédőket. :D

Tegnap este, olyan 11 felé épp ezt panaszoltam Gyurinak, aki egyből mondta, hogy de hát náluk vasárnap lesz két disznóvágás reggel 5-től, menjek át, nézzem meg, figyeljek. No, gyorsan áthúztam a vasárnapi tennivalóimat - többek között pár növényt, fűszert ma szerettem volna palántázni, tegnap már begyűjtöttem hozzá a karámokból a vakondtúrás földet, meg palántázóföldet is vettem, behoztam az edényeket, a földet a kályha közelébe raktam, hogy majd ne hidegbe vessem a magokat, de ez most akkor tolódik hétköznapra - és azonnal letettem magam aludni, hogy másnap, ha nem is kezdésre, de korán odaérjek. Krisz inkább itthon maradt, neki már nem újdonság a disznóvágás, meg pihennie is kell néha, úgyhogy ő még békésen szunyókált, amikor én leléptem gyilkosságot nézni.

Nem sikerült túl jól aludni, izgultam, igazából kíváncsi voltam, túl akartam lenni rajta, de egy porcikám se kívánta. Végül reggel megérkeztem, addigra az első malac már lógott az állványról lefelé, meg volt tisztítva, és épp a darabolás történt, úgyhogy szerencsére nem rögtön a leszúrástól kezdtem el barátkozni a látvánnyal.

A böllér nagyon "szépen" tette a dolgát, szakavatott mozdulatokkal kábé fél óra alatt elkészült vele.

A másodiknál már azt terveztem, hogy bármi lesz is, még ha befogott füllel, de végignézem a levágást, mert muszáj, mert ha kell segíteni a sajátjainknál, ott még nehezebb dolgom lesz a sajnálat miatt, hát már most hozzá akartam szoktatni magam a gondolathoz (nem sikerült).

A legjobban a visítástól, a kínlódástól féltem, hogy szenvedni fog az állat. Nos, életemben ilyen csendes disznóvágásról még nem hallottam. A böllér bement az ólba, a malac körbeszaglászta, nem volt se huzavona, a semmi, hanem szépen rácsorgatta a hideg vizet vödörből a nyakára, majd fogta a sokkolót, és kiütötte. Egy nyekkenés nem hallatszott, a disznó azonnal összeesett, mozdulatlanná vált, majd amíg megszúrták a nyakát, sem történt semmi. Nem pattant fel félholtan, nem voltak halálhörgések, visítozások, halálra rémült menekülési próbálkozás, semmi. Én ugyan az elmúlt életért magamhoz híven pár könnycseppet elmorzsoltam,

de nem kezdtem el hisztériázni, úgyhogy azt hiszem, nagy lépést tettem meg előre. Gyakorlatilag az egész művelet a nyakon öntéstől számítva 3 kötőjel 4 perc alatt lezajlott. Innentől pedig már ugyanaz a művelet vette kezdetét, mint az első esetben, annyi különbséggel, hogy ezzel párhuzamosan megkezdődött a húsok szétválogatása és a kolbásznak való ledarálása. A töltésnél már nem voltam ott, jönnöm kellett haza, meg bár semmi dolgom nem volt, lefárasztott, hogy a betegeskedés óta ma először voltam 1 óránál tovább talpon.

A köztes időkben Gyuri megmutatta, hogyan is működik a rotakapa, hiszen miután Laci bácsival ismét felszántatjuk a veteményest, rotával fogunk végigmenni rajta, láttam gyümölcsfametszést is, úgyhogy nagyon élménydús volt ez a nap. Nagyon a levegőben van már a tavasz, hamarosan a "semmittevésből" és a téli szunyókálásból azon fogjuk kapni magunkat, hogy nyakig ér a sok teendő. Én már nagyon várom, de jól be kell osztani majd minden időnket. 

Ha lehet így fogalmazni ilyen témában, azért örülök, hogy egy ilyen volt az első, amin részt vettem, és nem egy olyan, ahol méltatlan módon, hullarészeg félnótások és cseppet sem humánus próbálkozásokkal ölik le a szerencsétlent. Szívből bízom benne, hogy a mi Hurkánk és Kolbászunknak is ilyen vég adatik majd meg. Addig pedig minden etetésnél kedves vagyok velük, már nem idegesítem fel magam, ha arrébb löknek, és már a harsány visítozásuk sem zavar 10 centire az arcomtól, ahogy a vödörből kiöntöm nekik a kajájukat. Igazából aranyosak... és mi lenne, ha le sem vágnánk őket?!