2014. február 23., vasárnap

Disznóvágás szomszédéknál

(érzékenyebb lelkűeknek csak óvatosan ajánlott bejegyezés)

Már párszor említettem Gyuri barátunkat a blogban, aki pl. karámot is átjött hozzánk építeni, meg rengeteg dologban adott már tanácsot, tőlük hozzuk a lovaknak a répát is, satöbbi. Nálunk jövő hétvégén lesz a disznóvágás, viszont napok óta stresszeltem magam, hogy még életemben nem vettem ilyenen részt, azt se tudom, mi lesz a dolgom, bírni fogom-e én gyomorral, mi után mi következik, milyen cuccokat kell beszereznünk és még vagy 50 ilyen kérdés keringett a fejemben. Persze elsőként és folyamatosan az fogalmazódott meg bennem, hogy hogyan tudnám én ezt az egész történést megúszni. Én vagyok az a városi lány, aki sikítozik, hogy úristen, szenved a szerencsétlen, képes volnék bőgve elé állni a disznónak, hogy márpedig nem vágjuk le, és különben is, nem mesélhetnénk-e neki elaltatás előtt, meg egyáltalán, én tulajdonképpen kihívom magunkra az állatvédőket. :D

Tegnap este, olyan 11 felé épp ezt panaszoltam Gyurinak, aki egyből mondta, hogy de hát náluk vasárnap lesz két disznóvágás reggel 5-től, menjek át, nézzem meg, figyeljek. No, gyorsan áthúztam a vasárnapi tennivalóimat - többek között pár növényt, fűszert ma szerettem volna palántázni, tegnap már begyűjtöttem hozzá a karámokból a vakondtúrás földet, meg palántázóföldet is vettem, behoztam az edényeket, a földet a kályha közelébe raktam, hogy majd ne hidegbe vessem a magokat, de ez most akkor tolódik hétköznapra - és azonnal letettem magam aludni, hogy másnap, ha nem is kezdésre, de korán odaérjek. Krisz inkább itthon maradt, neki már nem újdonság a disznóvágás, meg pihennie is kell néha, úgyhogy ő még békésen szunyókált, amikor én leléptem gyilkosságot nézni.

Nem sikerült túl jól aludni, izgultam, igazából kíváncsi voltam, túl akartam lenni rajta, de egy porcikám se kívánta. Végül reggel megérkeztem, addigra az első malac már lógott az állványról lefelé, meg volt tisztítva, és épp a darabolás történt, úgyhogy szerencsére nem rögtön a leszúrástól kezdtem el barátkozni a látvánnyal.
A böllér nagyon "szépen" tette a dolgát, szakavatott mozdulatokkal kábé fél óra alatt elkészült vele.


A másodiknál már azt terveztem, hogy bármi lesz is, még ha befogott füllel, de végignézem a levágást, mert muszáj, mert ha kell segíteni a sajátjainknál, ott még nehezebb dolgom lesz a sajnálat miatt, hát már most hozzá akartam szoktatni magam a gondolathoz (nem sikerült).
A legjobban a visítástól, a kínlódástól féltem, hogy szenvedni fog az állat. Nos, életemben ilyen csendes disznóvágásról még nem hallottam. A böllér bement az ólba, a malac körbeszaglászta, nem volt se huzavona, a semmi, hanem szépen rácsorgatta a hideg vizet vödörből a nyakára, majd fogta a sokkolót, és kiütötte. Egy nyekkenés nem hallatszott, a disznó azonnal összeesett, mozdulatlanná vált, majd amíg megszúrták a nyakát, sem történt semmi. Nem pattant fel félholtan, nem voltak halálhörgések, visítozások, halálra rémült menekülési próbálkozás, semmi. Én ugyan az elmúlt életért magamhoz híven pár könnycseppet elmorzsoltam,
de nem kezdtem el hisztériázni, úgyhogy azt hiszem, nagy lépést tettem meg előre. Gyakorlatilag az egész művelet a nyakon öntéstől számítva 3 kötőjel 4 perc alatt lezajlott. Innentől pedig már ugyanaz a művelet vette kezdetét, mint az első esetben, annyi különbséggel, hogy ezzel párhuzamosan megkezdődött a húsok szétválogatása és a kolbásznak való ledarálása. A töltésnél már nem voltam ott, jönnöm kellett haza, meg bár semmi dolgom nem volt, lefárasztott, hogy a betegeskedés óta ma először voltam 1 óránál tovább talpon.


A köztes időkben Gyuri megmutatta, hogyan is működik a rotakapa, hiszen miután Laci bácsival ismét felszántatjuk a veteményest, rotával fogunk végigmenni rajta, láttam gyümölcsfametszést is, úgyhogy nagyon élménydús volt ez a nap. Nagyon a levegőben van már a tavasz, hamarosan a "semmittevésből" és a téli szunyókálásból azon fogjuk kapni magunkat, hogy nyakig ér a sok teendő. Én már nagyon várom, de jól be kell osztani majd minden időnket. 


Ha lehet így fogalmazni ilyen témában, azért örülök, hogy egy ilyen volt az első, amin részt vettem, és nem egy olyan, ahol méltatlan módon, hullarészeg félnótások és cseppet sem humánus próbálkozásokkal ölik le a szerencsétlent. Szívből bízom benne, hogy a mi Hurkánk és Kolbászunknak is ilyen vég adatik majd meg. Addig pedig minden etetésnél kedves vagyok velük, már nem idegesítem fel magam, ha arrébb löknek, és már a harsány visítozásuk sem zavar 10 centire az arcomtól, ahogy a vödörből kiöntöm nekik a kajájukat. Igazából aranyosak... és mi lenne, ha le sem vágnánk őket?!

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

A legfontosabb dolog amit beszerezz, egy jó hurka és kolbászkóstoló. Aki pld. én vagyok! :)

Főmuci írta...

Annyira megértelek! Ha rajtam múlna végelgyengülésben halna meg minden háztáji állat, főleg mióta tudom, hogy a disznó IQ-ja a kutyáét is veri. Persze könnyű itt Pesten az ötödik emeleten a pofámat jártatom...másrészt az sem vidám, amikor egy idős állatot lát az ember leépülni és egy 120 kg-os disznó hülyén is néz ki a kályha előtt a kutya kosarában.....tehát összegezve: jól ki van ez találva, csak szokni kell :) ja. és finom is :))) üdv: Csilla

Alma Kreatív írta...

Azt hiszem, főkóstolóból nem lesz hiány :)

Alma Kreatív írta...

Ezek a malacok szerintem megbuktak volna az IQ-teszten, nem mondanám, hogy túl tanulékonyak lettek volna. Egyedül a szökést fejlesztették mesterszintre, de a villanypásztor szerencsére végül útjukat állta.

Anikó írta...

Életem első disznóvágásán ugyanígy halálravált voltam, mint te, de piszok erősnek mutattam magam, nehogy mint budapesti lányt végig cikizzenek, egy öreg rokon Ángyival és velem mosatták ki a beleket, meg a gyomrot, ami nem lett volna annyira fontos, mert lehet készen kapni is, de direkt akarták, hogy tudjam, milyen is az igazi disznóölés. Minden fázisban részt vettem, kivéve a pörzsölés, súrolás, darabolása, szétvágása, de a töltésekben, kolbász és hurkák, zsírszalonna kockázásban, disznósajt összeállításban, szóval mindenben, majd jöttek a kifőzések és legvégén a zsírsütés, ez már este 9-10 óra tájban. Addigra a lábam nem tudtam mozgatni, a derekam eltörve, halálomon voltam, amikor feküdtünk le végre, csak ültem az ágy szélén és kértem a páromat, hogy emelje be a lábaimat, mert nem tudom megemelni sem, bedőltem félájultan. Na azon az elsőn enni sem tudtam végig az egész hétvégén semmit, csak egy-egy pohár tejet, az orromban voltak a szagok és úgy éreztem én a büdös életben többet soha.... mert nem bírom... ott halok meg.
Na ezt követően még 10 évig voltam ott minden disznóölésen, a férjem nagybátyjának haláláig, soha többet semmi bajom nem volt, végig dolgoztam mindegyiket, mondták is, hogy elmehetnék parasztmenyecskének, úgy belejöttem, jóízűen ettem a mindenféle disznóságokat, azóta se ettem olyan finom, istenien fűszerezett, pont a számíze szerinti finomságokat ahogy Imre bácsi csinálta.
Imádtam a húsos csontból főzött sok zöldséges húslevest, utána a főtt húst enni tormával, majd a toroskáposztát, a sült hurkákat jóféle savanyúsággal, és a hájas-lekváros sütit.
Mit nem adnék, ha még egyszer ehetném ezeket úgy frissen, Imre bácsi által feldolgozva és a Nénje által megfőzve-sütve.
Szóval jó dolognak tartom én ezt a hagyományt, meglátod majd úgy belejössz mindenbe, magad is csodálkozni fogsz:-)))))