Az állatorvosunk és a döglött csirke esete

Zayzon doki a környék James Herriotja, erdélyi származású, középkorú Doktor Bubó. Én nagyon kedvelem, eddig bármikor rátelefonáltam, akár babéziás kutya miatt, akár lovak oltása miatt, még aznap mindig kijött. Ha pedig aznap nem tudott kijönni, akár este 9-kor is, mire hazaesett Izsákra, fogadott minket a beteg kutyával. Krisztián lovát, Omárt is már több éve ő oltja, ő intézi mindig a vérvizsgálatát is.

Tegnapelőtt megint tiszteletét tette nálunk, mostanában főleg csak én vagyok itthon, amikor jön, jól el is szoktunk beszélgetni. Én próbálom azt a látszatot kelteni, hogy megvan a magamhoz való eszem, bármennyire is pesti jánynak néz, ő meg rendre valamivel próbál megviccelni, meghökkenteni. A múltkor távozóban volt épp, mikor odalépett a farakáshoz, felkapta Krisz hasító fejszéjét, és egyetlen mozdulattal szétkaszabolta darabokra a legnagyobb farönköt a kupac közepén. Igen, azt, amin Krisztián a többi fát hasogatta és azt használta támasztéknak... 

Most a lovakat jött leoltani és féreghajtani. Gyorsan végeztünk, én épp vittem vissza a Dabráékat a karámba és ahogy jövök be, látom, áll a doki egy elfeküdt tyúk előtt és hümmög, hogy nézze már Juditka (mert én neki Juditka vagyok), megdöglött a csirke. Nézem, látom, hogy ez pont az, amelyiket már 1 hónapja ápolgatok, mert valami lett a lábával, de már egy hete kezdte teljesen összeszedni magát. Reggel még semmi baja nem volt, és amikor jöttünk hátra, akkor se láttam, hogy gond lenne. Mondja az asszisztens is, hogy hát ez megdöglött.

Aztán egyszer csak látom, hogy a csirke feje be van dugva a szárnyai alá! Egyből kapcsoltam, úgyhogy megnyugtattam a dokit, hogy városi vagyok, de ennyire azért már nem! Azt' megpiszkáltam a csirkét, aki a mozgatásra azonnal felébredt a hipnózisból és tovaszaladt. Ez a két öreg meg olyan komiszsággal a szemükben hahotázott, mint két rossz gyerek. Mondták is, hogy no, hát meg kell néha próbálni, mennyire tudnak rászedni. 

Még behívtam őket egy kávéra, az alatt a doki megint megörvendeztetett egy székely történettel, majd elindultak dolgukra, nekem pedig egész napra jutott egy kis kuncognivaló. :)

2014.02.25.

Ma szintén elvetésre került a bazsalikom (nagyon sok) és az oreganó (szintén nagyon sok), valamint ugyanide kerültek óriás vajretek magok is (a Korai Legjobbat majd csak közvetlenül a kertbe fogom vetni). Ez még mindig virágládás megoldás.

Reggel: 17 fok, délben: 15 fok, este: 20 fok (mivel begyújtottunk :) )

2014. évi kertészkedés: START!

A mai nappal már hivatalosan is elindult nálunk a kertészkedős szezon! Úgy vártam már, mint kisgyerek a karácsonyt. A kert még megműveletlenül várja a szántást és a rotakapát, gereblyézést, de addig is, amíg ez meg nem történik, pár növénynél megkezdtem a palántanevelést.

Tavaly teljesen zöldfülűként vágtunk bele, így utólag nevetek is pár próbálkozásunkon, ami teljességgel helytelen volt, de tanultam belőle, szóval máris nem volt értelmetlen beleesni azokba a kis csapdákba. Az utóbbi hetekben folyamatosan bújtam a netet és szívtam magamba az információkat; egy előző bejegyzésben már a kert tervrajzát is megmutattam; a magokból beszereztük a még hiányzóakat, úgyhogy mondhatom, nem felkészületlenül kezdünk neki.

Még szombaton kimentem a karámok végébe, hogy egy vödörbe összegyűjtsek némi földet a vakondtúrások tetejéből. Sok helyen olvastam, hogy ez több okból is hasznos. Ezt és a megvásárolt palántázóföldet már 2 napja bent kerülgetjük a házban, hogy ne hideg földbe kerüljenek a magok.

Ma délelőtt pedig volt egy kis időm, úgyhogy szépen mindent előkészítettem, újságpapírral letakartam, lapát, tálcák, jelölők, langyos, állott víz a spricnibe bekészítve, hajrá!

Azzal kezdtem, hogy a virágláda alját kifúrtam több helyen, hogy ne pangjon az alján az összegyűlt víz. Idén ugyan megint szorgosan gyűjtögettük a wc-papír gurigákat, de a fűszereket egy helyre vetem el, majd kicsit később kiegyelem őket, addig se kell kerülgetni a sok műanyag pohárkát. A palántázó-, valamint a vakondtúrás földet egy szitán át leszitáltam, mert hatalmas rögökből állt, körülbelül fele-fele arányban a virágládában elkevertem, kicsit megöntöztem, hagytam, hogy leülepedjen és kicsit összetömörödjön, de én nem segítettem erre rá különösebben.

Aztán szépen egy-egy sorban kiszórtam a felszínre a magokat egyedül a kapornak csináltam 2 centis árkot, mert azt a tasak szerint 2-3 centi mélységben érdemes vetni. Minden sor végét megjelöltem, hogy mi is van benne, majd még egy kis földet rászitáltam, végül pedig langyos vízzel megspricceltem, a ládát pedig folpackkal (üveglap híján) letakartam. Amíg ki nem kelnek a magok, már nem tervezem meglocsolni őket, legfeljebb egyszer-egyszer alulra, a tálcába öntök egy kevés vizet, de felülről már csak akkor fogom kis spricceléssel meglocsolni, ha már kibújtak a csírák. Tavaly ezt nagyon elrontottuk, jó volna idén nem kirohasztani mindent. :D Holnap még folytatom a többi előnevelhető fűszerekkel, illetve amik nem a veteményesbe fognak később kerülni, hanem cserepekbe vagy ládákba, és szerintem a kései retket is megpróbálom. A paradicsommal és társaival még várok, szerintem március második hetéig nem vágok bele, tavaly is, amelyik nem fulladt bele a sok öntözésbe, az elnyúlt, mire kiültethető lett volna.

A mai napon ezek kerültek a földbe: kapor, rozmaring, citromfű, tárkony és majoranna.

Napközbeni átlaghőmérséklet: 19-20 fok (ott, ahol a virágláda van).

Disznóvágás szomszédéknál

(érzékenyebb lelkűeknek csak óvatosan ajánlott bejegyezés)

Már párszor említettem Gyuri barátunkat a blogban, aki pl. karámot is átjött hozzánk építeni, meg rengeteg dologban adott már tanácsot, tőlük hozzuk a lovaknak a répát is, satöbbi. Nálunk jövő hétvégén lesz a disznóvágás, viszont napok óta stresszeltem magam, hogy még életemben nem vettem ilyenen részt, azt se tudom, mi lesz a dolgom, bírni fogom-e én gyomorral, mi után mi következik, milyen cuccokat kell beszereznünk és még vagy 50 ilyen kérdés keringett a fejemben. Persze elsőként és folyamatosan az fogalmazódott meg bennem, hogy hogyan tudnám én ezt az egész történést megúszni. Én vagyok az a városi lány, aki sikítozik, hogy úristen, szenved a szerencsétlen, képes volnék bőgve elé állni a disznónak, hogy márpedig nem vágjuk le, és különben is, nem mesélhetnénk-e neki elaltatás előtt, meg egyáltalán, én tulajdonképpen kihívom magunkra az állatvédőket. :D

Tegnap este, olyan 11 felé épp ezt panaszoltam Gyurinak, aki egyből mondta, hogy de hát náluk vasárnap lesz két disznóvágás reggel 5-től, menjek át, nézzem meg, figyeljek. No, gyorsan áthúztam a vasárnapi tennivalóimat - többek között pár növényt, fűszert ma szerettem volna palántázni, tegnap már begyűjtöttem hozzá a karámokból a vakondtúrás földet, meg palántázóföldet is vettem, behoztam az edényeket, a földet a kályha közelébe raktam, hogy majd ne hidegbe vessem a magokat, de ez most akkor tolódik hétköznapra - és azonnal letettem magam aludni, hogy másnap, ha nem is kezdésre, de korán odaérjek. Krisz inkább itthon maradt, neki már nem újdonság a disznóvágás, meg pihennie is kell néha, úgyhogy ő még békésen szunyókált, amikor én leléptem gyilkosságot nézni.

Nem sikerült túl jól aludni, izgultam, igazából kíváncsi voltam, túl akartam lenni rajta, de egy porcikám se kívánta. Végül reggel megérkeztem, addigra az első malac már lógott az állványról lefelé, meg volt tisztítva, és épp a darabolás történt, úgyhogy szerencsére nem rögtön a leszúrástól kezdtem el barátkozni a látvánnyal.

A böllér nagyon "szépen" tette a dolgát, szakavatott mozdulatokkal kábé fél óra alatt elkészült vele.

A másodiknál már azt terveztem, hogy bármi lesz is, még ha befogott füllel, de végignézem a levágást, mert muszáj, mert ha kell segíteni a sajátjainknál, ott még nehezebb dolgom lesz a sajnálat miatt, hát már most hozzá akartam szoktatni magam a gondolathoz (nem sikerült).

A legjobban a visítástól, a kínlódástól féltem, hogy szenvedni fog az állat. Nos, életemben ilyen csendes disznóvágásról még nem hallottam. A böllér bement az ólba, a malac körbeszaglászta, nem volt se huzavona, a semmi, hanem szépen rácsorgatta a hideg vizet vödörből a nyakára, majd fogta a sokkolót, és kiütötte. Egy nyekkenés nem hallatszott, a disznó azonnal összeesett, mozdulatlanná vált, majd amíg megszúrták a nyakát, sem történt semmi. Nem pattant fel félholtan, nem voltak halálhörgések, visítozások, halálra rémült menekülési próbálkozás, semmi. Én ugyan az elmúlt életért magamhoz híven pár könnycseppet elmorzsoltam,

de nem kezdtem el hisztériázni, úgyhogy azt hiszem, nagy lépést tettem meg előre. Gyakorlatilag az egész művelet a nyakon öntéstől számítva 3 kötőjel 4 perc alatt lezajlott. Innentől pedig már ugyanaz a művelet vette kezdetét, mint az első esetben, annyi különbséggel, hogy ezzel párhuzamosan megkezdődött a húsok szétválogatása és a kolbásznak való ledarálása. A töltésnél már nem voltam ott, jönnöm kellett haza, meg bár semmi dolgom nem volt, lefárasztott, hogy a betegeskedés óta ma először voltam 1 óránál tovább talpon.

A köztes időkben Gyuri megmutatta, hogyan is működik a rotakapa, hiszen miután Laci bácsival ismét felszántatjuk a veteményest, rotával fogunk végigmenni rajta, láttam gyümölcsfametszést is, úgyhogy nagyon élménydús volt ez a nap. Nagyon a levegőben van már a tavasz, hamarosan a "semmittevésből" és a téli szunyókálásból azon fogjuk kapni magunkat, hogy nyakig ér a sok teendő. Én már nagyon várom, de jól be kell osztani majd minden időnket. 

Ha lehet így fogalmazni ilyen témában, azért örülök, hogy egy ilyen volt az első, amin részt vettem, és nem egy olyan, ahol méltatlan módon, hullarészeg félnótások és cseppet sem humánus próbálkozásokkal ölik le a szerencsétlent. Szívből bízom benne, hogy a mi Hurkánk és Kolbászunknak is ilyen vég adatik majd meg. Addig pedig minden etetésnél kedves vagyok velük, már nem idegesítem fel magam, ha arrébb löknek, és már a harsány visítozásuk sem zavar 10 centire az arcomtól, ahogy a vödörből kiöntöm nekik a kajájukat. Igazából aranyosak... és mi lenne, ha le sem vágnánk őket?!

Borsókrémleves

Ha már különösebb történés nincs most felénk, akkor legalább 1-1 recepttel frissítem a blogot. Hamarosan lesz miről írnom, mert jövő héten disznóvágást tervezünk (én nem, mert már azóta megsajnáltam szegény röfögiket, bármennyire is böték, hangosak és lökdösődősek az utóbbi hónapokban). Hurka és Kolbász már alulról súrolja fejenként a 100 kilót, úgyhogy eljön lassan az idejük. Én még nem tudtam eldönteni, hogy itt legyek-e vagy sem a vágásnál, bár az biztos, hogy az elején nincs az a pénz és Mindenható, hogy végignézzem a vérengzést; és legfeljebb a későbbi porciózásban fogok tudni segédkezni (persze, ha addigra kigyógyulok már ebből a vacak náthából, ami pár napja keseríti az éjjeleimet és a nappalaimat).

Vágyom már nagyon a tavaszi zöldek látványára, úgyhogy ennek fényében ma egy kis borsókrémlevest dobtam össze, ami azért is volt jó választás, mert pillanatok alatt elkészült, és semmit nem kellett igazán pepecselnem a konyhában.

Hozzávalók (2 személyre)

6 deci alaplé

40 dkg borsó (most épp mirelit)

1 deci tejszín

2 ek vaj

2 gerezd fokhagyma

petrezselyem

só, bors

Az alaplét odatettem egy lábasban forralni. Amikor ez megvolt, a borsót beleöntöttem a fokhagyma társaságában és puhára főztem. Egy merőkanálnyi borsót külön szedtem egy kis tálkába, a lábasban maradtakat pedig egy botmixer segítségével krémesre pürésítettem. Hozzáadtam a tejszínt, a vajat és a fűszereket, valamint a különszedett egész borsószemeket is visszaraktam (így nem lesz túl monoton a krémleves), és utoljára összeforraltam. Ha nem száműztem volna most magam egy időre a tészta- és kenyérmentes diétába, akkor friss pirítóssal ettem volna vagy pirított zsemlekockákkal, de most erről lemondtam (és marha büszke vagyok magamra). Még két ötletem van feltétnek hozzá: az egyik a sült baconszeletek, vagy pedig ropogósra megsütött, reszelt sajtból álló kis sajttallérok, de most ez utóbbihoz már nem volt erőm, inkább visszabújtam az ágyba pihenni.

Horvát emlék: a burek

2008 őszén egymás után kétszer is lehetőségünk adódott, hogy Horvátországban nyaraljunk. Az első alkalom nagyon különleges emlék számunkra, mert az volt az első közös nyaralásunk, csodálatosan boldog napokat töltöttünk el egy kis tengerparti falucskában. Minden reggel bementünk a főutcára, hogy megigyunk egy ébresztő kávét, és a helyi Pekara-ban sorba álljunk egy sós, túrós finomságért, amit ott ismertünk meg, és nagy kedvencünkké vált. Ez a Burek sa sirom névre hallgató étel, gyakorlatilag réteslapokból, túróból és tejfölből áll, nagyon egyszerű, de mégis fenséges.

Amikor hazajöttünk, mindenáron szerettük volna reprodukálni a receptet, és ebben nagy segítségünkre volt az is, hogy édesanyámékkal is elmentünk később ugyanerre a helyre, megkóstolták és megszerették ők is, így aztán profi segítségem volt. Nagyon finom lett az otthoni próbálkozás, de valahogy nem volt ugyanaz, évekig nem is kísérleteztünk vele.

Tegnap aztán Krisztián mondta, hogy úgy enne egy bureket! Nosza, nekem se kellett több, felcsaptam az internet nagy szakácskönyvét, és az anyu féle recept alapját megpróbáltam a neten olvasottakkal valamennyire kiegészíteni. Végül találtam egy olyan receptet, amiben a fotón tökéletesen ugyanúgy nézett ki ez a finomság, mint amilyet kint ettünk, és annyira egyszerűnek tűnt az elkészítése is, hogy végül megszavaztam neki a bizalmat. Nem tettem rosszul!

Hozzávalók (szűk 4 személyes adag):

25 dkg túró

4-5 evőkanál tejföl

1 csomag réteslap

fél tk só

2 dl víz

1 ek vaj

fél tk sütőpor

1-1 ek tej és olaj elegye

A sütőt bekapcsoltam és amíg 200 fokra felmelegedett, azalatt pont el is készültem a burek összeállításával. Egy egészen kicsi lábasban odatettem a vizet és a vajat, hogy felforrjon, s amikor ez megtörtént, beleszórtam a sütőport is (ebben az összetevőben ugyan nem vagyok biztos, hogy bármit is hozzáad az élményhez, de rajtam ne múljon, én beleraktam, s talán kicsit tényleg testesebb lett az egész). Egy másik tálban pedig villával összetörtem és elkevertem a túrót a tejföllel és a sóval. Van, aki ekkor egy tojást is hozzákever, de én kihagytam és utólag látom, hogy nem hiányzik belőle.

Egy kisebb, kb. 20 cm hosszú jénai alját és oldalát kicsit kivajaztam, megszórtam vékonyan zsemlemorzsával, hogy ne ragadjon majd oda a tészta. Az aljára 3 réteslapot simítottam ki. Nem baj, ha azz edény szélén túllóg, ezt majd a végén a tetejére hajtogathatjuk. Fogunk további 3 réteslapot, egyenként eltépkedtem őket olyan 3-4 részre, a kis lapdarabokat összegyűrtem és a tepsibe raktam. Ezt meglocsoltam kanálból a felmelegített vizes-vajas-sütőporos löttyel, majd pedig egyenletesen elosztottam rajta egy réteg túrós masszát. Erre újabb 3 összegyűrt réteslap érkezett, amit szintén meglocsoltam a vajad vízzel, utána pedig a túróval. Ezt addig ismételhetjük, amíg van túró és van réteslapunk bőséggel, de a végére mindenképp hagyjunk meg 3 lapot a tetejére, amit az egészre rásimítunk, és elrendezünk, hogy sehol se lógjon ki/le a tepsiből. Sütés előtt még egy evőkanál tejet egy evőkanál olajjal összekeverünk, és ezzel megkenjük a tetejét, hogy szép pirosra süljön majd.

Sütője válogatja, mennyi idő kell neki, az enyémben a tetejének és az aljának a pirulásáig 40 percet kellett várnom, és az utolsó 15 percben le kellett takarnom a tetejét, hogy ne égjen meg.

Mindenképp ajánlatos legalább addig várni vele, amíg langyosra hűl, mert frissen, forrón nem az igazi, kell neki, hogy egy kicsit álljon. Sőt, ha este készítjük el, még másnap reggel is tökéletes!

Megtartjuk ezt a receptet, mert egyöntetűen mindketten azt mondtuk, hogy EZ AZ! Ugyan nagyon hiányzott az élményhez a tenger sós illata, és a forró napsütés, de legalább az ízlelőbimbóink Horvátországba utaztak pár percre. :)

Egy enyhe nap

Nagyjából semmi bajunk nincs az évszakokkal, mindegyiknek megvan a maga szépsége, de minden télen elérkezik egy pont, amikor már egy porcikánk sem kívánja a hideget, a sötétedést és a borult égboltot. Most is így van ez, hogy amióta leesett a hó, azóta csúszkálunk a jégen, napi 3 kosár fát tuti eltüzelünk, úgyhogy ma kifejezetten vidám leettem attól, hogy már a reggeli etetéskor is hét ágra sütött a nap, és végre a hőmérő higanyszála is kezd közelíteni a nullához. Tegnap nap közben már volt 7 fok is!

A kezem a sok gépeléstől, ami a munkához szükséges, most bemondta az unalmast, borogatnom és pihentetnem kell (kéne...), úgyhogy most két feliratozás között beiktattam egy órácska szünetet. Ez alatt kimentem a leendő kert helyére sokadjára, újra elképzeltem magam elé, hogy mit hova kellene ültetni, hol húzódjon a kerítés, hol az ágyások és utak, hova kerülhetne a vízgyűjtő tartály, stb. Néhány óra tervezgetéssel el is készültem a veteményes tervrajzával, ezt fogjuk irányadónak figyelni, amikor már ott tarthatunk, hogy nekiállunk a kerti munkáknak.

Döntöttünk végre, hogy ha elolvad a hó, felrotáljuk az egészet, kiszedegetjük a gazokat, az akác csemetéket, és nem fogunk gyomirtózni. Idén még kapával és kézi munkával küzdünk az esetleges gyomok ellen, bár közel sem tűnik olyan tarackosnak, mint a tavalyi hely volt, és majd ősszel, ha véget ér a kerti szezon, letakarjuk szalmával, fóliával, és akkor jövő tavaszra elvileg gazmentes lesz a terület.

Apropó, meg is mutatom a tervrajzot, hátha akad valakinek valami észrevétele vele kapcsolatban. Igyekeztem úgy pakolgatni a zöldségeket, fűszereket, hogy egymást ne akadályozzák, hanem segítsék a növésben. Az utaknak pedig azért hagytam ennyi helyet, mert most ennyi az a mennyiségű növény, amivel foglalkozni szeretnénk, ez a 120 nm bőségesen elég nekünk. A lucullus, a csíkos cékla és a szivárvány színű sárgarépák édesanyámé lesz főleg, ezek az ő kérései voltak, hogy legyenek. :) Ráadásul még így is maradt egy ágyás, amibe a már meglévőkőn kívüli további fűszereket tervezek, de ezt még meghagyjuk, hátha jön valami ihlet, hogy mit vessünk bele. :) Tavaly a fűszereim cserépedényekben voltak, de most szeretném ezeket is kiültetni, mert sokkal nagyobb mennyiséget tervezek, hogy legyen miből szárítani is. Már annyira vetném a magokat, de annyira messzinek tűnik még az igazi tavasz és a melegebb idő, hogy várunk március első hetéig vele, mert nem akarjuk, hogy megnyúljanak a nevelőedénykékben, mire a kiültetésre kerülne sor.

Veteményes tervünk 2014.

És ha már olyan jól éreztem magam kint a napsütéses szabadban, kicsit kiültem a ház elé is napozni. Üdítő volt!